Csak aludj el

18

-Végre!-mondom nagy sóhajok közepette-Már kezdtem elfáradni a tőled való menekülésben!-nézek fel nevetve a nagy colosra-Mint a régi szép időkben!

-Még mielőtt elárultál és otthagytál minket-hajol hozzám közel, és bár nincsen arca tudom, hogy éppen mérgesen néz rám-Megmentettél két embert és a gyermeküket is mikor megbeszéltük, hogy meg fognak halni. És miattad feloszlott a csoport. Tudod te mekkora káoszt okoztál ezzel?

-Bocsánat Slendy!-állok föl és magammal húzom Saraht-Nincsen semmi amit mondhatnék, hogy miért tettem. Akármi amivel elérhetném, hogy ne légy rám mérges. Szóval tessék-tárom szét karjaimat-Ha meg akarsz ölni tessék!

-Nem Jeff-ragadja meg a karomat a lány és elhúz engem Slenderman elől-Azért jöttünk, hogy visszakapjam az emlékeimet, nem azért hogy meghalj-belül boldog vagyok, hogy még így is hogy nem emlékszik rám teljesen meg akar védeni, de én akkor sem tántorodok el. Mindent megteszek hogy ő újra normális lehessen.

-De ha nincs más mód-nézek rá egy szenvedő mosollyal az arcomon.

-De akkor is...

-Szerelmes vagy!-vág közbe a nagy darab. Szinte látom, ahogy érdeklődve tekint ránk-Most az egyszer életben maradsz-ezek a szavak ilyen gyorsan olyan furcsák tőle.

  Nem mond többet. Csak megfordul és elindul a háza felé. Gondolom azt akarja hogy kövessük, amit meg is teszünk. Közben a vokitokin elmondjuk Emilyéknek, hogy jöjjenek egyenesen a ház felé. Válaszukon hallom, hogy legszívesebben az ellenkező irányba mennének, hisz ők emlékeznek arra, hogy mit tettünk velük ott.

  Odaérve Sarah hirtelen megáll. Várja, hogy Slendy kinyissa a kaput. Ja persze ő nem tudja. Mi ketten egyenesen tovább megyünk, és a kapun mintha ott sem lenne átmegyünk. A lány csodálkozva eltátja a száját, majd követ minket egyenesen be a házba, átmenve az illúzión.

  A fölső szinten vagyunk éppen. És minden ugyanolyan mint régen. Egy normális ház kinézetét nyújtja, de csak ez a szint. Az egyel feljebb lévőn mármint a padláson, ott vannak a kínzó eszközök, és mivel nem túl nagy az a hely csak kevés van ott, az alattunk lévőn pedig a hatalmas labirintus szerű építmény. Slenderment régen megkérdeztem azt mondta, hogy ő is csak találta ezt az erdőt és a közepén a házat is. És már akkor is ott volt az a nagy útvesztő odalent. Talán régen egy bázis lehetett, viszont számunkra teljesen lényegtelen volt. Nem volt itt senki rajtunk kívül és azt csináltunk amit akartunk.

 Végignézve rájövök, hogy egyetlen egy különbség van itt a régivel ellentétben. Nincs itt senki. A nagyjukat utáltam, viszont vannak akik hiányoznak. Mint mondjuk Rake. Vajon ő most kiket figyelhet álmukban? Vagy mondjuk a nagyfiú Jason. Nem volt beszédes típus, de imádtam vele bunyózni és segített nekem megtanulni még jobban harcolni és gyilkolni.

-Slendy-szólalok meg egyszer csak, mire rám kapja kifejezéstelen arcát-Miért nem ölsz meg? Ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?

-Ahhoz ez még nem volt elég-kacag föl nagyon halkan. Nem is emlékszem, hogy valaha hallottam volna őt nevetni-És, hogy miért nem öllek meg? Nem tudom, talán azért mert nekem is vannak érzéseim és empátiám-fordul előre, majd felnyúl a kredencre, hogy le vegyen róla valamit, amit elém nyújt lassan.

-A régi késem-veszem ki lassan a tenyeréből. Ez az egyedüli késem, amin van minta. Még én faragtam rá. Mondjuk meg sem tudja közelíteni a szépet, hisz rajzolni sem tudok, de számomra gyönyörű. A fegyvert még annak idején az egyik predatortól kaptam, aki tisztelt engem, mert képes voltam nagyon sok embert megölni, többet mint ő. Így az egyik vadászatán szerzett hadizsákmányát odaadta nekem. Azt mondta egy erős vadásztól szerezte, aki emlékeztette rám. Azt mondta megállás nélkül mosolygott és a félelem egy cseppjét sem éreztem benne. Mint egy érzelemmentes robot, aki a félelemről és távolról sem hallott. 

-Ki ez a lány?-ül le az egyik székre Slenderman és arctalan fejét Sarah felé fordítja-Nem tűnik se közülünk valónak, sem embernek. 

-Majd megtudod, ha megjött az a kettő is-rázom meg a fejemet.

  Mi ketten is leülünk. Sarah az egyik székre ül le az asztalnál én ledobom magam a kanapéra. Olyan rég nem tudtam ezen feküdni. Kényelmetlen mint egy kupac kő, de mégis imádom. Sok jó emléket felidéz. Néhány közülük gyilkosság, de mégis boldogon gondolok vissza rájuk. 

  Egy kis idő után az ablakon kinézve meglátom kettejüket, viszont mikor odaérnek az ajtóhoz nem merik kinyitni azt. A francba azzal a sok rossz emlékkel. Biztos mind a ketten sokkot kaptak és azt, hiszik hogyha belépnek minden elölről kezdődik. 

  Odamegyek a bejárathoz és szélesre tárom nekik azt, hogy be tudjanak jönni. Pár másodpercig meglepetten állnak ott, de mikor bátorítóan rájuk mosolygok lassan, félve be araszolnak.

  Amin meglátják a colost Emily kinöveszti a hátából a csápjait, míg George keze pedig a kétszeresére nő és hegyes karmokban végződik amivel akár az acélt is el tudná vágni. Sarah mozdulatlanul ül, viszont látszik rajta, hogy megijedt a szülei hirtelen haragjától és kényelmetlenül mozgolódik.

-Te!-szűri ki a fogai között George.

-Ti!-mondja nyugodt hangon Slendy-Rég találkoztunk-azzal a tekintete hirtelen a széken ülőre téved és mintha egy pillanatra Slenderman elképedne-Szóval a ti lányotok. Egy vadász. Egy vadászba szerettél bele vigyori!

-Te meg régen egy gyermekbe colos!-nevetek fel halkan.

-Tusé!-rázza meg a fejét, most nem nevet pedig le merném fogadni, hogy számára is vicces volt-Na szóval, ha jól hallottam az emlékeit szeretnétek vissza szerezni-ennek a mondatnak a hallatán a szülők lenyugodnak valamennyire és leengedik fegyverként használható végtagjaikat-Vissza tudom neki adni, de fájni fog-fordítja a tekintetét a lány felé-Akkor is vállalod?

-Mi mást tudnék tenni?-nevet fel kínosan Sarah.

-Leéled az életeset az eddigi emlékeid nélkül és egy teljesen más személy lesz belőled-mind a négyen a fehér bőrűn kívül egy hatalmasat nyelünk. Mi van, ha Sarah ezt a lehetőséges válassza? Hisz ez könnyebb és fájdalommentesebb, és amúgy sem tudja milyen emlékeket vesztett el, így nem hiányozhatnak neki. Akkor sosem fogom visszakapni az én kis angyalkámat. Nem, ő akkor is az én angyalom marad, ha nem fog emlékezni és ezt az utat válassza.

DEHOGY A TE ANGYALKÁD!

-Fogd be-hajtom le a tekintetem a föld felé. Most ő az utolsó akihez kedvem van.

NEM FOGOM BEFOGNI, MERT MOST AZ IGAZAT MONDOM. ATTÓL, HOGY UGYANÚGY NÉZ KI, Ő NEM A TE SARAHD. ELŐBB VAGY UTÓBB ARRA AZ ÚTRA FOG LÉPNI MINT A SZÜLEI-hangja egyre hangosabb és egyre jobban érzem a testemben, hogy próbálja átvenni fölötte az irányítást. Lehullok a földre térdre és befogva a füleimet csak egyetlen egy dolgot emlegetek. "Fogd be!" Érzem, hogy Emily ott van mellettem, de most nem segít rajtam-MOST MÉG AZT, HISZI HOGY SZERET TÉGED, DE EZ NEM FOG ÖRÖKKÉ TARTANI. ELŐBB VAGY UTÓBB RÁJÖN, HOGY UTÁLNIA KELL ÉS MEGÖL TÉGED!

-Fogd be!-ordítok föl teli torokból és a fejemet a földhöz vágom. Slenderman már a hallásomat is megszüntette de még ez se sikerült. 

DE VAN EGY MEGOLDÁS!-Nem is látom az arcát, de tudom, hogy ördögien mosolyog, már előre sejtem, hogy mit akar, mi az ő megoldása-ÖLD MEG! GONDOLJ BELE! HA MEGÖLÖD A SZÜLEI MEGÖLNEK ÉS MIND A KETTEN ELKERÜLTÖK A TÚLVILÁGBA OTT MEG AZ IGAZI ANGYALKÁD LESZ. BOLDOGAN ÉLHETTEK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGIG!

  Már nem is én irányítom a testemet. Szemem vörösen izzik, mint minden ilyen alkalommal. Hátam kiegyenesedik és felállok, majd végignézek az engem körbevevőkön. 

  Meg is találtam akit kerestem. A következő áldozatom. A kis angyalkám.

  Olyan gyorsan odamegyek hozzá, hogy a többiek meg se tudjanak állítani, és az előbb Slendermantől kapott késemet felemelem és karomat meglendítve lecsapok rá.