CSAK SZÍNHÁZ

I.

A macskaköves úton szedtem a lábamat, hogy odaérjek a próbára, délelőtt tízkor. A nagy futásban megszólalt a telefonom csörgő hangja. Ahogy a táskámba túrtam, majd újra felnéztem, láttam, hogy a villamos a szemem előtt megy el.

- Kurva jó! - szisszentem fel. Megnyomtam a fogadás gombot és idegesen beleszóltam.

- Tessék? - beszéltem a kis, lapos készülékbe.

- Szofi, Marci üzeni, hogy rohadt gyorsan gyere ide, kezdünk! Szóval szedd a segged! - hallottam Miki hangját.

- Baszki, Miki! Pont most késtem le a villamost - túrtam a szőke hajamba.

- És?

- Mondjuk miattad - csaptam a homlokomra.

- Jó, bocs - Miki hangja enyhén bocsánatkérően csengett. - Na, siess! - mondta és kinyomott.

Felpillantottam a fekete kijelző táblára, amely könyörtelenül mutatta, hogy még három nagyon hosszúnak tűnő percig itt kell szobroznom. A táskám cipzárját piszkáltam, a cipőm orrát csesztettem és végül a telefonomat is feloldottam, hogy átolvassam gyorsan a szövegem. Körülbelül tudtam, hogy ki mikor lép be, hogy én hol vagyok. A villamos érkeztekor elsőként szálltam fel rá. Le se ültem, hanem a jobboldali ajtóknál várakoztak, hogy elsőnek is tudjak leszállni. Berohantam a Thaleia-ba és levágtam magamat az első sorba és jólesően a puha, vörös bársony anyagból készült ülésbe süppedtem.
A Thaleia egy egészen kis színház volt. Körülbelül száznyolcvan embert tudott befogadni, egész amatőr volt. De a hangulatát fenségesnek találtam. A villódzó, meleg fényektől elkezdve minden; otthon voltam itt.

- Most, hogy drága Neinhard Szófiánk is ideért, kezdhetjük a felolvasást! - Marci hangja idegesen csengett, csöppnyi éllel a hangjában intézte hozzám a szavakat.

- Nem jött a villamos! - szóltam vissza, mire Marci felvonta a szemöldökét.

- Gyere akkor gyalog, basszus! Elegem van, hogy folyton elkésel! - mondta, mire megforgattam a szememet. Nem is szoktam olyan sokszor elkésni! Csak mindenki felfújja, én csak elegánsan 5 percet szoktam az embereknek adni, hogy felkészüljenek a velem való találkozásra.

- Ha ennyit forgatod ki fog esni a szemed... - hallottam magam mögül egy mély hangot. Kormányos Barna.
Az a Kormányos Barna, akire minden tizenhat és harminc év közötti nőnemű egyed csorgathatta a nyálát.
Az a Kormányos Barna, aki brutálisan jóképű volt, de hozzá kisfiús huncutság is társult.
Az a Kormányos Barna, aki egy beszólógatós fasz volt.

- Fogd be, Barni! - mondtam fennhangon, és diszkréten felmutattam a középső ujjamat. Barna vissza mutatott, ennek pedig Miki vetett végett egy köhögéssel. - Kezdhetjük!

- Köszönöm - kapott szót ismét Marci, összetette a kezét és felemelte a maga mellé helyezett papírpoharas kávét, majd beleivott. - Szóval akkor Noémi kész is lett a darabbal; ti pedig tegnap megkaptátok a szövegkönyvet. Remélem mindenki egyszer átolvasta - egyetlen naiv Marcink hát tényleg ezt hiszed?

A felolvasás másfél óráig tartott, igazából Noémi zseniális darabot írt; » A szerelem, az szerelem « címmel. Igazából kimondatlanul mindenki tudja, hogy Gabó asszisztált ehhez, ugyanis a fiú homoszexuális volt. És tiszteltem, de nem ezért, hanem azért, mert úgy érezte, hogy ezt egyáltalán nem kell szégyellnie.
A darab három szálon futott; én és Barni, mi heteroszexuálisak voltunk; Gabó és Miki homoszexuálisak; Liza pedig egy örlődő biszexuális lányt játszott, aki Kriszti és - egy nem ehhez a társulathoz tartozó - színészfiú, Tomi között próbált választani, de igazából mind a kettejükhöz vonzódott.
A darab azt szerette volna bemutatni, hogy szerelmes bárki lehet, és akármikor szerelembe tudunk esni, nemtől és identitástól függetlenül; valamint hasonló problémáink vannak.
Felálltam a székből.