CSAK SZÍNHÁZ

XXIV.

Miután Lizi átjött – persze borral és hozott aznap sütött csokis sütit – késő estig beszélgettünk, többnyire mindenről. A legjobb barátnőm kint aludt a kanapén, mi a helyünkön, így reggel gyorsan összedobtam egy sonkás omlettet, amit a lányok jóízűen befaltak.
A reggeli után Kriszti és én adtunk tiszta ruhát Lizinek, majd amíg az egyikünk a fürdőben volt, addig a másik öltözött. El is felejtettem, hogy milyen amikor hárman lakunk együtt.
Szar, mert minden szűkös.
Egy rövid, méregzöld kordbársony szoknyát vettem fel és hozzá egy fekete, rövid ujjú garbót párosítottam, valamint egy rövid szárú, velúr bokacsizmát vettem fel. Az ajkamra sötét vörös rúzst kentem és szőke hajamat pedig pár hullámcsattal tűztem hátra.
Sikerült időben elindulnunk, amin eléggé meglepődtem, mert végülis normálisan reggeliztünk, hárman voltunk, ráadásul későn feküdtünk.

- Azért elég jók vagyunk! - szóltam oda a barátnőimnek.

- He? - ez volt Kriszti értelmes, reggelhez méltó válasza.

- Mármint hárman vagyunk, kajáltunk és normál időben indultunk. Magunkhoz képest - magyaráztam miközben kiléptünk az utcára.

A friss őszi levegő az arcomba csapott, az avar zörgésének a hangja a macskakövön a fülembe mászott. A villamosmegálló felé vettük az irányt. A szerelvény pár percen belül jött és még ülőhely is jutott mindhármunknak.
Boldog voltam, a reggel és az életem is jól alakult eddig.
Hatalmas mosollyal az arcomon szálltam le a barátnőimmel a sárga járműről, majd egy kis idő múlva már a Thaleia nézőterén baktattunk, a helyünket keresve.
Gyors puszit nyomtam Noémi és Gabó arcára, megöleltem Mikit – aki eléggé hiányolta a barátnőjét és Marcit, ugyanis egy hosszú csókkal köszöntötte – és egy kicsit bájcsevegtem Évivel is.
Egy ember hiányzott, Barni.

- Szép jó reggelt! - emlegetett szamár. A fiú kezet fogott Mikivel, Marcival és Gabóval, a lányok arcára puszit nyomott, majd amikor felém lépett egy piszkálódó mosoly terült szét az arcán.

- Csak nem hiányoztam? - dörmögte a fülemre és egy gyors csókot lehelt a számra.

- Te nekem? Soha - nevettem el magamat, aztán újra magamhoz húztam a barátomat, ugyanis keveselltem az előző kis puszit.

Ahogy már nem Barni ajka simogatta az enyémet körbenéztem. Évi kifejezetten jól palástolta a megdöbbenését, de az arca azért egy alig látható, savanyú fintorba rándult. Noémi nagyban vigyorgott és valamit súgott Gabónak, Marci pedig keresztbe tett karral bólintott egyet, ez amolyan na végre! -ként szolgált.

- Na, akkor mindenki a helyére! Kezdjünk az elejéről, Kovács néni pedig ma hozza a kész ruhákat, talán ebédidő után és valamikor Tomi is beesik - forgatta meg a szemét a rendező -, elvileg nagy dugó van befelé a városba, így késik - tájékoztatott minket Marci, majd helyet foglalt az első sorban, Évi mellett.

A darab haladt velünk együtt, sodort minket magával, úgy formáltak, ahogy éreztük, ahogy kedvünk volt. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit játszom. Nehéz azt hazudni, hogy el tudunk vonatkoztatni magunktól.
Mert nem lehet.
Magamat adom, adtam és adni is fogom egy szerepben, úgy, ahogy volt olyan is, amikor nem bírtam elviselni, ha Barni megcsókolt, most pedig – a darabban is – szomjazom a csókjaira és szinte gyerekes örömmel várom, hogy az ajka íze az enyémen keveredjen, hogy a rúzsom halványan látszódjon a száján, az ujjaim a puha, kócos tincsei között legyen. Én egyszerre vagyok és nem vagyok Olivia, de ahogy Noéminek mást adott a karaktere, Marci is máshogy képzeli el. Én pedig máshogy játszom. Úgy játszom, ahogy magamat, de mégis máshogy.
Teljesen belemélyedtem a gondolataimba, amelyekből az rángatott ki, hogy Barni nyomott egy puszit az arcomra.