CSAK SZÍNHÁZ

XVII.

Másnap reggel szinte kipattantak a szemeim. A fejem tompán fájt, a szám pedig annyira ki volt száradva, hogy úgy éreztem mindjárt szomjan halok.
Beszívtam egy pillanatra Barni takarójának az illatát és felkeltem. Gyorsan magamra kaptam Barni felsőjét és a fürdőbe siettem.
A fogamat mosva - kölcsönvettem Barni fogkeféjét - a tükörbe meredtem. A szemem alatt alig látható halványlila színű karikák húzódtak, a hajam kócos, illetve az ing gallérját félrehajtva észrevettem, hogy pár sötét rózsaszín szívásnyom éktelenkedik a nyakamon. Elhúztam a számat, majd a fogkrémet a mosdókagylóba köptem.
Kellett ez nekem?
Nem. Nagyon nem.
A szobába visszérve gyorsan felvettem a melltartómat, a szoknyámat és a többi tartozékomat. Egyedül a kombinémat nem találtam meg. Igazán sajnálom, gyönyörű darab volt és most meg eltűnt Barni szobájában. Csodás, mondhatom.
Egy aszpirint bekapva, amit az éjjeliszekrényen találtam, a táskámba túrtam és elővettem egy cetlit, hogy rákanyarítsak egy gyors üzenetet.

Elmentem. A színházban találkozunk.
Szofi.

A még alvó Barnira pillantottam és elmosolyodtam, felidézve magamban a tegnap este összes apró, mára már szilánkossá tört pillanatát.
A kijárat felé igyekeztem, a kis asztalon meg is találtam a kulcsot, ezért a bejárati ajtót könnyűszerrel kinyitottam és a kulcsot a zárban hagyva a folyosóra értem.
Pár perc múlva már a hideg, őszi szél kapott a hajamba. Felfrissített. Bár még mindig fájt a fejem.
A villamos szerencsémre pont jött, így a sárga szerelvényre felkapaszkodva leültem az első helyre. A hajamba túrva kifújtam a levegőt és elővettem a telefonomat.
Ahogy benyomtam rajta a kis mobilinternetet jelző ikont, rögtön ugrottak fel az üzenetek, amiket kaptam.

Anya: Szia Szofikám! Akkor ma jössz? Melyik vonattal?

Ahogy elolvastam Anya üzenetét, már pötyögtem is a válaszüzenetet.

Szofi: Szia Anya! ♡ Persze, hogy jövök, a négy órás vonattal érkezem, az kb. hétre fut be. Kijöttök elém, vagy menjek egyedül?

Anya rögtön válaszolt, ahogy elolvasta az üzenetemet.

Anya: Mindenképpen kimegyünk eléd. Kivéve talán apádat, ő hétig dolgozik, de megpróbál előbb elszabadulni. :)

Szofi: Oké, köszi. Sietek, puszi! :3

A következő üzenet Krisztitől érkezett.

Kriszti: Mikor óhajtassz hazafáradni? ;))

Gyorsan leírtam, hogy már úton vagyok, majd elolvastam az utolsó üzenetet Lizitől.

Lizi: Végre... ♡♡♡

Lizi aranyos üzenete csupán ennyiből állt, tudtam mi áll a háttérében, de korántsem az volt valójában, amit a többiek gondoltak.
Nem lettünk az a cuki, rózsaszín álompár. Sőt, a fejemet tettem volna, hogy semmi se fog változni, talán nem is emlékszik. Vagyis de.

Ó, hogy én mekkora hülye voltam, hogy hagytam neki cetlit!

Egy kis részem mégis abban reménykedett, hogy talán minden megváltozik. Reggel, amint kezdődik a munkaidő, ő is ott lesz; megölel és megcsókol, majd pedig ezt az egészet este megbeszéljük egy vacsora per mozi per valami mellett.
A halántékomat megtámasztottam a mutató ujjammal és egy újabbat sóhajtottam.
A monoton hang bemondta a megállót, ami mellett Krisztivel lakunk, így felálltam és leszálltam.
Egy kis idő múlva már a kulcsommal zörögtem, hogy minél előbb bejuthassak a lakásba.
Levettem a cipőmet és a szobámba indultam.
Kikészítettem az ágyamra az aznapi öltözékemet; egy világoskék blúzt és egy grafit szürke szövet nadrágot. Ezek után a fürdőbe mentem, hogy egy kicsit összekapjam magamat. Próbáltam csendes lenni, hogy Kriszti ne ébredjen fel.
Felöltöztem, valamint feltettem egy vastag ezüst láncot, amit még valamikor a szüleimtől kaptam karácsonyra, illetve kentem magamra egy kis leheletnyi sminket.
Leültem a nappaliba és egy tejeskávé, meg egy egyszerű vajas pirítós társaságában átfutottam a szöveget.
A hajamba túrva hanyatvágtam magamat a kanapén és a nyomtatott papírokat egy durvább mozdulattal az asztalra dobtam. A francba!