CSAK SZÍNHÁZ

X.

- Na, szép jó napot! - vágta le magát mellém Barni, de természetesen előtte egy helló-t suttogott a fülembe, amivel elérte, hogy kirázzon a hideg.

- Sziasztok! - intett Marci csak úgy általánosságban, majd ő is leült, az asztalfőre.

Hamarosan ide jött a pincérnő - ugyanaz, aki múltkor; Hanna - és felvette a fiúk rendelését. Két presszó kávé.

- Amúgy Szofi... - fordult felém Marci. Kérdőn néztem a munkatársamra. - Mit is adtok elő az idősek otthonában?

- Ja, csak egy kis darabot. Nem egy nagy szám, az előadás maga nincs egy óra se, maximum negyvenöt perces lesz - vontam vállat, majd folytattam. - Az egész egy lányról szól... - itt Barni belevágott a szavamba.

- Aki te lennél - mutatott rám.

- Zseniális megállapítás! - forgattam meg a szememet, a hangom gúnyosan csengett. - Szóval igen egy lányról szól, akit én játszom. Találkozik egy fiúval, akivel kiderült, hogy ismerik már egymást, mert együtt jártak régebben. Újra szerelmesek lesznek és a sztori igazából két szálon fut, a régebbi szál, amikor még boldogan együtt voltak és a másik, a mostani szál, amikor mind ketten szenvednek, mert nem tudják, hogy a másik mit érez.

- Egész jó - biccentett Barni.

- Tudom - mosolyodtam el és belekortyoltam az előttem lévő édes italba.

- Miért ne lehetnének másodszor is szerelmesek? - kérdezte Gabó és keresztbe tette a karjait.

- Nem tudom - emeltem fel védekezően a karomat -, nem én írtam.

- Szóval csak kétszereplős? Van benne narrátor? - kérdezte Noémi, szakmai szemmel nézve a darabot.

- Nem nincs, csak Kálmán meg én - kavartam meg a kávémat. Eközben Barni és Marci kávéi is megérkeztek. A pincér lány gyorsan letette az italokat a fiúk elé, majd el is ment.

- Ki ez a Kálmán? - Barni egy komoly pillantással kortyolt a presszójába, majd utána egy - számomra feltűnő - mozdulattal végig nyalta az alsó ajkát.

Ez egy olyan szokása volt, amivel szeretett idegesíteni. Végülis mivel nem szeretett idegesíteni?
Kipirult arccal fikszíroztam az ajkát, aztán feljebb emeltem a tekintetem és szembetalálkoztam Barni perzselő, elsötétült szürkéskék szemeivel.
Pár másodpercig szemeztünk, de ezt egy apró köhécselés szakította félbe.

- Egy volt munkatársam - mondta Noémi, azután, hogy megköszörülte a torkát. - Egész kedves, egész jó író, egész jó színész - én pedig azonnal levettem, hogy bár életemben körülbelül ötször találkoztam Kálmánnal, alig ismerem. Ezek szerintem semmiben se kiemelkedő, de mindenhez konyít valamelyest.

- Értem - szólalt meg csöndesen Barni és beletúrt a hajába, ami aztán szőkésbarna tincsekbe rendeződve, felháborítóan könnyed eleganciával omlottak a homlokába.

- Ki rendezi? - kérdezte Marci. Szokás szerint ő is a szakmai dolgokra kérdezett rá, illetve azért, hogy jó szokásához híven hétfőn mindent kikérdezzen a darab rendezéséről, hogy aztán kedvére kritizálhassa.

- Mondom, hogy ez egy eléggé kis darab. Nem kell hozzá rendező, mindenki a saját karakterét "rendezgeti" - dörzsöltem meg az orrnyergemet, miközben próbáltam megértetni velük, hogy nem a Nagy Gatsby-t adjuk elő a Víg-ben, csak egy szimpla szombat délutáni darab az idősek otthonában.

- Jó, na - húzta el a száját Marci és lehúzta a presszóját. - Értem én, Szofi.

A beszélgetés innentől átfordult másfelé, Barni és Marci is véleményt alkotott Noémi problémájáról, Gabó elmesélte, hogy nem rég ismerkedett meg egy fiúval, név szerint Vincével, akivel egészen jól kijönnek és hétfő este vacsorázni mennek.
Amikor a karórámra néztem, majdnem lefordultam a székemről.