La Tienda

4. Rész

~wooyoung~

Magam elé bambulva pakolgattam a dobozokat a bolt raktárában, amikor meghallottam egy nagyon magas hangot, ahogyan a nevemet szólongatja.

- Wooyoung! Figyelhetnél jobban is! Majdnem rám ejtetted!- mutogatott egyik munkatársam a kezemben lévő igen súlyosnak mondható karton felé. Bambán néztem rá, mivel első pillanatra azt gondoltam, hogy egy vásárló, de aztán leesett, hogy akkor nem lehetne bent a raktárban és valószínűleg a nevemet sem tudná.

- Bo-bocsánat!- biccentettem egyet meghajlásképpen, de szememet nem vettem le a lányról. Nem olyan régóta dolgozom itt, emiatt nem ismerem még az összes kollégámat, de ő ismerős volt valahonnan. Kifejezetten emlékeztem arra, hogy már láttam, ha nem is az üzleten belül, de valahol biztosan. Viszont az nem jutott eszembe, hogy hol találkozhattunk, mivel ha tényleg itt dolgozik és már voltunk egy műszakban, akkor tudnom kéne a nevét, ugyanis mindenkiét megkérdezem, amikor először dolgozunk együtt. De arról, hogy őt, hogy hívják fogalmam sem volt, ő viszont tudta, hogy én ki vagyok, ami kezdett bosszantani.

- Jól vagy?- kérdezte aggódva és egy kicsit elpirulva, ugyanis ezalatt az idő alatt végig az arcát fürkésztem.

- Persze...- suttogtam, majd hunyorítva figyeltem tovább, mire beugrott. Nem is az arca volt annyira ismerős, hanem a hangja. Az a kicseszettül irritáló beszédhang, amivel rendelkezik. Őt kérte meg San, hogy segítsen neki!- Hát persze!- nevettem fel szerencsétlenül, homlokomra csapva.

- Egészen biztos?- döntötte oldalra a fejét értetlenül.

- Igen, igen!- ráztam a fejem kínomban kuncogva, majd a dobozzal együtt elhagytam a raktárhelyiséget. Viszont amint kiléptem megpillantottam valakit. Valakit, aki tanácstalanul állt a bolt közepén és fejét ide-oda kapkodva keresett valakit. Aki nagy valószínűséggel én voltam. Csendben, lopakodva az állványok mögött próbáltam meg eljutni a túl oldalra, hogy elkezdhessek dolgozni, de ahogy sejtettem, ez nem jött össze, ugyanis alig léptem kettőt, hátulról valaki megpöckölte a vállamat. Unottan fordultam hátra, így szembe kerültem az elégedetten vigyorgó Sannal.

- Szia!- köszönt derűsen, mire én csak biccentve egyet mentem tovább. Ám ennyivel nem lehet őt lerázni, természetesen jött utánam.- Rossz kedved van?- kérdezte és mintha némi aggódást véltem volna felfedezni hangjában, de betudtam annak, hogy csak képzelődöm.

- Nem.- feleltem röviden és ekkor el is határoztam magam, hogy ilyen bőbeszédű leszek egész végig, ameddig itt lesz.

- Aha... Akkor van valami baj?- faggatózott tovább, miközben én letettem az egyik polc mellé a nehéz dobozt.

- Nincs.- kezdtem el kipakolni belőle.

- Értem.- ácsorgott mellettem, mialatt jobbra balra billegett lábain.- Segítsek?

- Nem kell.- hajtogattam össze a különféle színű és mintájú pólókat rá sem nézve. Egy ideig még ott álldogált, majd ezt megunva egy nagy sóhaj kíséretében lehuppant a földre.- San, állj fel!- szóltam rá idegesen, mivel nem tudom, mit szólt volna a főnököm, ha meglátja, hogy egy vásárló a padlón ücsörög.

- Csak ha elmondod, mi bajod!- makacsolta meg magát és annak érdekében, hogy lássam rajta, mennyire elhatározta magát, karjait keresztbe fonta mellkasa előtt.

- Nincs semmi bajom, csak kelj fel onnan, kérlek!- szinte már könyörögtem neki, de semmit sem tett.

- Féltékeny vagy?- kérdezősködött, de nekem jelen pillanatban semmi kedvem nem volt az ilyen játékaihoz.

- Már miért is lennék az?- sürgettem azzal, hogy kezemet felé nyújtva vártam, hogy belekapaszkodjon, ezáltal pedig felhúzhassam.

- Mert lecseréltelek.- vigyorgott önelégülten.

- Nem vagyok féltékeny, nem érdekel, mit csinálsz.- forgattam szemem.

- Igazán? Ha nem érdekelne, akkor most pakolásznál tovább.- mutogatott a fogasok felé.

- Az Isten szerelmére, San! Kelj már fel!- emeltem fel a hangom egy kicsit, de ő továbbra sem mozdult.

- Féltékeny vagy?- ismételte meg magát.

- Nem.- válaszoltam határozottan.

- Ne hazudj!- rázta a mutatóujját játékosan.

- Menj a francba!- fújtam fel az arcomat dühösen, majd hátat fordítva neki folytattam dolgomat.

- Naaa! Wooyoung! Ne legyél ilyen!- nyújtotta el a szavakat, akárcsak egy kisgyerek.

- Te ne legyél ilyen! Nem vagyok féltékeny!- csapkodtam a szépen összehajtott textíliákat.

- Jó, jó persze, nem vagy az!- nevetett fel halkan, majd hallottam, ahogy feltápászkodik a földről, majd mellém lépett.- Segítek.- vett a kezébe egy vállfát.

- Nem kell.- vettem volna vissza tőle, de túl erősen fogta ahhoz, hogy olyan egyszerűen vissza tudjam szerezni.

- Ez nem kérdés volt. Segítek neked és kész.- mondta komolyan és már akasztotta is rá az egyik inget.

- Miért?- kérdeztem egy kis idő után kíváncsian.

- Kiengesztelés képpen.- mosolygott kedvesen, de látva grimaszomat, ami azt akarta sugározni felé, hogy menjen innen, ez szép lassan egy huncut görbévé vált.- Máshogy is kiengesztelhetnélek, de félek, hogy ott még nem tartunk.- nézett mélyen a szemembe még mindig vigyorogva.

- Tessék?- kérdeztem meglepetten.

- Semmi, semmi, csak pakoljunk.- motyogta somolyogva.

San majdnem munkaidőm végéig ott maradt velem és segített. Nem próbált felidegesíteni, nem járt a szája megállás nélkül, ha meg is szólalt akkor is csak annyit kérdezett, hogy mit csináljon, mert készen van. Minden rendben haladt, egészen addig, ameddig meg nem jelent a számomra még mindig névtelen munkatársam. Idegesen figyeltem, ahogy egy ideig szemeztek Sannal, majd amikor a lány már nem volt a közelben, San fejét rázva fordult vissza dolgához.

- Ribanc.- morogta, mire nekem hatalmasra nyíltak szemeim. Leribancozta azt, aki múltkor körbeugrálta? Azt hittem bejön neki.

- Mit mondtál?- puhatolóztam óvatosan, hátha többet elárul az iménti megszólalásáról.

- Semmi különöset. Viszont Wooyoungie...- kezdett el becézgetni, ami miatt lángba borult az egész arcom.- Nekem most mennem kell. Holnap találkozunk!- integetett egy hatalmas mosolyt villantva és elhagyta az épületet.

Persze, neked is pont akkor jut eszedbe, hogy menned kéne, amikor végre valami hasznodat is vehetném...

•ourlasthopie•