La Tienda

12. Rész

~Wooyoung~

Még mindig nehéz elhinnem, hogy sikerült megtalálnom Sant, azt meg még inkább, hogy meg is bocsájtott nekem. Az elmúlt két napban minden lehetőség átfutott a fejemben, hogy mi lehet majd annak a kimenetele, ha egyszer újra látni fogom őt, de ezek között egyáltalán nem szerepelt az, hogy összejövünk. Bevallom, még magamat is megleptem azzal, hogy elmondtam neki az érzéseimet, de rájöttem, hogy ez volt életem eddigi legjobb döntése.

- Min goldolkozol?- nyomott egy puszit hajamba San, mire én még jobban mellkasába fúrtam arcomat és mélyen beszippantottam jellegzetes illatát. Már több, mint fél órája fekszünk a kanapén néma csendben, de egyikünket sem zavarta a szótlanság, ezért is lepődtem meg annyira, amikor San halkan megszólalt.

- Éhes vagyok.- motyogtam pólójába, mivel eszem ágában sem volt elárulni neki azt, hogy egészen eddig azon agyaltam, hogy mennyire is tartottam attól, hogyan fog reagálni felbukkanásomra.

- És ennyi időbe telt, mire kitaláltad, hogyan fogod velem ezt a hírt közölni?- nevetett fel halkan, miközben óvatosan kimászott alólam és elindult konyhája felé.- Mennyire vagy éhes?- fordult vissza felém a helyiség ajtajából.

- Kicsit.- rántottam meg a vállamat, ugyanis az előbbi kijelentésemmel inkább csak ki akartam kerülni a valódi válaszadást.- Ha megmutatod, hol vannak a rágcsáid, keresek én magamnak valamit.- másztam le a kanapéról és bementem a konyhába, aminek a közepén kérdő tekintettel néztem vissza Sanra, aki az ajtófélfának támaszkodva, egy apró mosollyal az arcán biccentett, hogy mondhatom.- Szóval... Hol vannak?

- Keresd meg őket!- ült le az étkezőasztalhoz és onnan figyelte, ahogy durcásan dobbantok egyet lábammal és karjaimat keresztbefonom magam előtt.

- Honnan kéne tudnom, hol vannak?- ültem le a konyhakőre és tehetetlenül néztem az engem szórakozottan figyelő fiúra.

- Azért nem olyan nagy ez a hely, szóval nem egy lehetetlen feladatot adtam neked.- rántotta meg a vállát, majd hátradőlve folytatta.- Segítsek?

- Nem kell.- keltem fel morcosan és elkezdtem kinyitogatni az összes konyhai szekrényt és fiókot.

- Már közel jársz!- mondta, amikor már csak egyetlen ajtó maradt csukva. Szememet forgatva nyitottam ki és végre megpillantottam azt, amit már percek óta keresek. Rengeteg zacskó chips, különféle csokik és cukorkák voltak elhelyezve a szekrényben. A probléma csak az volt, hogy mindez a poharak felett, a lehető legmagasabban lévő polcon pihent, amit én még akkor sem érnék el, ha 5 centivel magasabb lennék és lábujjhegyre állva próbálkoznék a megkaparintásukkal.

- Te most szórakozol velem? Minek teszed oda?- mutogattam a magasban lévő finomságok irányába.

- Nincs máshol hely.- felelte védekezően.

- Jaj, ne mondd már! Ez teljesen üres, ráadásul emberi magasságban van.- böktem a konyhapultban található poros polcra.

- Jó, na!- nevetett fel és már indult volna, hogy segítsen nekem, de megállítottam ebben.

- Hozd azt a széket is!- biccentettem az ülőalkalmatosság felé, amin az imént ült.

- Minek?- nézett rám értetlenül, ennek ellenére mégis visszament, hogy elhozhassa azt, ami nagy segítségünkre lesz a nasik megszerzésében.

- Ha én nem érem el, te sem fogod.- jelentettem ki és letettem a polc elé a széket, majd San vállába kapaszkodva léptem fel rá.

- Én elértem volna.- motyogta, mialatt sorban adogadtam le neki a kisebb-nagyobb zacskókat.