Sötét Védelmező (Befejezett)

Sötét Védelmező - Tizenkettedik fejezet

Luc déltájban ébresztette a két lányt, akik nem szóltak egymáshoz. Néma háborút vívtak, de a férfinak elképzelése sem volt arról, vajon miért.

Étkezés közben Wintmoor igyekezett megtudni Zinától, mégis milyen messze vannak a célhelytől, hisz nem volt mindegy, hogy még hány ilyen éjszakát kell túlélniük. A vérfarkas úgy becsülte, ha futnak egész délután, akkor igen nagy távot letudhatnak és akkor talán másnap napnyugtára oda tudnak érni, de még akkor is vár rájuk egy kiadós hegymászás.

Luc tudta, ő tudná tartani az erőltetett tempót, de Lia kizárt, így megint olyan döntést kellene meghoznia, amiből ő nem jönne ki jól. Két lehetőség állt előtte. Küldje előre egyedül Zinát, akire szintén vigyáznia kéne, mert miatta került ebbe a kényes helyzetbe, vagy hagyja egyedül Liát, akihez eskü köti, mert a Védelmezője?

Bárhogy dönt is, újabb táptalajt adna a két nőnek, hogy egymásnak ugorjanak. Míg ő magában rágódott a két lány őt nézte, mintha arra vártak volna, válasszon közöttük.

~ Nincs valami varázslatod, amivel lépést tudnál tartani velünk? - kérdezte aztán Liát telepatikusan.

A boszorkány elgondolkodó arcot vágott, végigvette a varázslatokat, amiket az elmúlt hónapokban sajátított el. Azok, amik segíthettek volna rövid hatóidővel rendelkeztek, lévén arra találták ki, a Védelmezőt segítsék a harcban, s nem arra, hogy az utazásokat könnyítsék meg.

A boszorkányok soha nem siettek el semmit, így az utazást sem. A teleport varázslat sem erre szolgált és csupán kényelmi szempontból nem lehetett volna használni, ahogyan ő azt már egypárszor megtette.

Végül megcsóválta a fejét jelezve, nem talált megoldást, mert annak semmi értelme nem volt, hogy újra és újra megújítsa, hisz az szellemileg nagyon megterhelő, még akkor is ha maga a varázslat nem igényelt sok erőt. És akkor még nem került szóba, hogy fizikálisan is elfárad, bűbáj ide vagy oda. Nem akart éjszakára teljesen kifáradni és hasznavehetetlenné válni harc esetén

Zina ugyan nem volt járatos a boszorkányok dolgaiban, így arról sem tudott, hogy egy boszorkány és a Védelmezője között létezik telepatikus kapcsolat, így a feltett kérdésről sem tudott. Mégis mikor meglátta Lia fejcsóválását rájött, mit takart az elmúlt hosszabb csend.

- Csak nem arra jöttél rá, hogy nem vagy mindenható? – használta ki a lehetőséget a gúnyolódásra.

- Csak Isten mindenható – jegyezte meg Lia nyugodtan.

Sikerült közömbös válaszával a vérfarkasba rekeszteni a szót, aki Lucra nézett kérdőn, hátha tőle választ kap a változásra, de semmi és ettől teljesen összezavarodott. Hajnalban úgy érezte, Lia legszívesebben megtépné. Mikor felébredtek, akkor is ellenséges volt még a szaga is, most meg. Megváltozott, mintha beletörődött volna valamibe, vagy feladta volna a vele vívott harcát.

De miért is harcolt vele? Nem hagyta nyugodni a kérdés Zinát, így nekiállt kitalálni az okot. Lucra nézett, hátha ő tud válasszal szolgálni, de a férfi csak a vállát vonogatta, függetlenül attól, hogy tudta volna a vérfarkas lány igazi kérdését.

Csendben teltek a percek, Wintmoor türelmesen szótlanul várt arra, hogy Lia vagy Zina esetleg megszólaljon, de nagyon úgy tűnt, mindketten valahol máshol járnak gondolatban. S mivel egyszer már a két nő célkeresztjébe került egy időben, így bölcsebbnek látta, ha továbbra sem szólal meg.

A boszorkány a földet tanulmányozta, mintha onnan akart volna ötletet meríteni, Zina viszont továbbra is őt nézte, s ezt nem értette. Aztán valami csillant a vérfarkas szemében, mintha valami felötlött volna benne.