Sötét Védelmező (Befejezett)

Külön utakon - Huszonegyedik fejezet (Part 1)

Eljött a nap. Ma éjszaka össze fog csapni a két oldal. Lia ott állt a szobája közepén és azon gondolkodott mit vegyen fel a harcra. Még csak kora reggel volt, aludnia kéne, ameddig csak tud. Délután már elfoglalják a kiszemelt területen a pozícióikat, de képtelennek bizonyult a pihenésre.

A tenyere izzadt és be kellett vallania félt, izgult. Mi van, ha nem készült fel eléggé a feladatra? Mi van, ha Argo téved? Vagy ha épp Lucien úgy dönt neki az a legjobb, ha csak szemlélő marad a harcban? Képes lenne nélküle is legyőzni egy Árnyékurat?

A válasz elvileg igen. De egy boszorkány akkor tudott hatékony lenni, ha volt egy Védelmezője. Ez miatt kicsit aggódott az anyja miatt, mert ő is egyedül szándékozott a harctérre lépni. Pedig akadt Vadász, és még vérfarkas is, aki felajánlotta a Védelmezője lesz, mikor megtudták nem is oly régen elvesztette a sajátját.

Elgondolkodott. Ha netán Lucien bármelyik oldalon életét veszti, ő azt hogyan fogja megélni? Nem csupán egy Védelmezőt veszítene el, hanem a férfit is, akit szeret.

Igen, szerette. A szíve nem kételkedett benne, de az elméje igen. Amióta felébredt az angyali ereje és uralni is tudta, már nem volt képes annyira az érzései alapján dönteni. Mintha sokkal józanabbá is vált volna. És talán kevésbé optimistává?

Vagy ez csak azért gyötörte, mert Lucien nem volt mellette? Róla tudta támogatja mindenben és megbízik a döntésében. A vámpír mellett sokkal magabiztosabbnak érezte magát, mintha egy megingathatatlan talajon állna olyankor, amit olyan búra vesz körül, amin senki nem törhet át.

Igen, a férfi megtestesítette mindazt, ami hiányzott belőle. Erő, magabiztosság, határozottság. Persze most már sokkal többet tudhatott magáénak, mint eddig, de még mindig nem azt a szinten képviselte, mint Lucien.

Kopogásra kapta fel a fejét és ahelyett, hogy kiszólt volna szabad inkább odament kinyitni az ajtót. Nem érzett kedvet magában ahhoz akárkit most csak úgy beengedjen. Az anyja állt az ajtajában a kezében egy ruhával.

− Bejöhetek? − kérdezte és Lia őt örömmel engedte be, majd kíváncsian vizslatta amit a kezében hozott.

− Mi van nálad? − nem tudta megállni ne kérdezze meg és mikor átadták neki, hogy megnézhesse eltátotta a száját. − Ez meseszép. Kicsit a régi korokat idézi ez a ruha, de miért kapom?

− Örülök, hogy tetszik − mosolygott Alytta és nem akarta bevallani ő készítette. − Azért kaptad, mert kell valami, amiben harcolhatsz.

− Harcoljak? − húzta fel Lia kérdőn a szemöldökét.

A ruha hófehér színben ragyogott, mell alatt behúzták, onnan harangszerűen enyhén bővült, és szinte a földig ért. Az ujjait könyöktől lefelé felhasították, hogy ne akadályozza a kéz mozgását. Világoskék hímzés díszítette, amiben helyenként Lia egy-egy rúnát vélt felfedezni.

− Nem tűnik harcra alkalmasnak. Ebben nem hiszem, hogy tudnék futni, és hát egy ilyen ruhához nem vehetek fel edzőcipőt − szabadkozott, de az anyja csak felnevetett.

− Lia, a boszorkányok nem szoktak a harctéren futkosni. Na jó, az Angelica félék igen, de amúgy általában nem. Tudsz pajzsot tenni magad köré, vagy arrébb teleportálni, ha szükséges. A Védelmezőknek kell agilisnek lenniük, nem a boszorkányoknak.

Szomorúság költözött a szemébe és Lia át tudta érezni a helyzetét. Jelenleg ő sem volt biztos abban Lucien mellé fog állni és nem egyedül kell végig harcolnia. Az anyja végül elmosolyodott és megfogta a vállát.

- Tudom, hogy kételyek gyötörnek, de bízz benne. Ha kétkedve fogadod mikor melléd áll, akkor nem fogtok tudni összedolgozni. Érezni fogja nem bízol benne és úgy fog harcolni melletted, hogy állandó készültségben lesz, mert tartani fog attól nem véded meg, amikor kell, hanem magának kell megoldani. Ez miatt pedig lehet nem lesz ott időben, hogy kivédjen egy téged érő támadást. Mit súg a szíved?