Sötét Védelmező (Befejezett)

Külön utakon - Tizenkilencedik fejezet (Part 1)

Lucien nem messze Rael erődjétől lépett ki a teleport kapun, amit az apja nyitott neki. Nem lett volna szükséges, mert Lanceloth jóvoltából tudta hol található az összes jelentősebb Árnyékúr központja. Ez itt előtte volt akkora, mint az apjáé, de messze nem tűnt annyira védhetőnek.

A falakon ugyanazok a lények ücsörögtek, látszólag mozdulatlanul, de Luc tudta, messze nem élettelenek. Ahogy lassan közeledett megszemlélte a hatalmas kapu mintázatát, amelyen mintha indák csavarodtak volna emberek köré, akik kétségbeesett arccal próbáltak szabadulni. Megjegyezte magában, furcsa ízlésük van az Árnyékuraknak.

A kapu kinyílt, amint a közelébe ért, ő pedig besétált. Az udvar üresnek tűnt, de ez nem jelentette azt védtelen is. Egyedül Rael erőiről nem rendelkezett pontosabb információkkal, mert a szellemlovag csupán távolról tudta megfigyelni. A bejutást hozzá nem kockáztatta meg, ami érthető és logikus.

Ahogy az első lépcsőfokra tette a lábát kinyílt az erőd ajtaja és egy fejedelem jelent meg. Lucien nem tudott semmit leolvasni az arcáról, de egyértelműen nem örült az ő létének. Nem szólt hozzá feleslegen. Csak annyira, amennyire muszáj volt, azt is udvariasan, amire valószínű utasították. Mutatta az irányt, majd becsukta Luc mögött az ajtót.

Egy hasonló terembe ért, mint az apjáé, és meg sem lepődött, hogy a falak, az épület, a tető, a padló, de még a fabútorok is a szürke különböző árnyalatait képviselték, na meg a feketét. Rael ott trónolt a székében és végigmérte őt, amit közömbös arccal fogadott.

Az Árnyékúr legalább két méter magas volt, széles vállakkal és vastag karokkal. Luc gyanította míg élt inkább a többet erővel, mint ésszel típusú harcos lehetett. A maga részéről a technikás küzdelmet részesítette előnyben.

− Nem tudom eldönteni, hogy ennyire bátor, vagy ennyire ostoba vagy, amiért teljesen egyedül ide mertél jönni − szólalt meg végül.

− Vagy csak szimplán nagyképű vagyok − válaszolta és mikor az Árnyékúr meglepetten nézett rá, halványan elmosolyodott.

− Megölhetnélek itt és most − húzta össze komoran Rael a szemöldökét.

− De nem teszed, mert akkor sose tudnád meg miért jöttem el hozzád − és Lucien továbbra is nyugodt maradt, legalábbis kívülről.

− Te tényleg beképzelt vagy, meg ostoba is, ha azt hiszed nem tudom miért jöttél. Azt akarod csatlakozzak az apád kis hadjáratához a boszorkányok ellen − Lucien bólintott, majd újra elmosolyodott.

− Részben ezért − és a válasza felkeltette az Árnyékúr érdeklődését, aki összehúzott szemekkel mérte végig még egyszer. − Mile-lal ellentétben én nem akarok az apám kiskutyája lenni.

Rael mérlegelte a hallottakat, majd felnevetett, amit Lucien jó jelnek vett. Ez azt jelentette végigfogja hallgatni, és ki tudja még talán segíteni is fog neki.

− Szóval azt akarod, hogy segítsek neked eltenni láb alól az apádat? − dőlt előre, miközben egy a trónusához közeli székre mutatott, Luc pedig elfogadta az invitálást és kényelmesen leült.

− Én inkább úgy fogalmaznék lehetőséget adok neked, hogy te legyél a leghatalmasabb Árnyékúr − mosolyodott el.

− Végezzem el helyetted a piszkos munkát? − húzta fel Rael a szemöldökét. − Hacsak nem te juttatsz be a várba, akkor nekem nem éri meg támadni. Ezzel ugye tisztában vagy?

− Nem kell megtámadnod. Egyszerűen besétálsz egy kisebb csapattal a hátsó kapun − szélesebb lett a mosolyodott, amikor az Árnyékúr elképedt arcot vágott.