Sötét Védelmező (Befejezett)

Külön utakon - Huszonharmadik fejezet (Part 2)

Lanceloth megindult, hogy Lilith védelmére keljen, de Mile elé teleportált és meg kellett torpannia. A halállovag támadott és neki védekeznie kellett, ráadásul látta rajta még élvezi is a helyzetet. Tudta a boszorkány bajban van, és elég kicsit feltartania a győzelemhez. Lilith nélkül pedig elveszti a fizikai valót öltő képességét és szellemként már nem árthat neki.

A fekete hajú boszorkány azon gondolkodott mit csináljon. Hiába húz pajzsot, egyszerűen a rémparipa át tud törni rajta, ha pedig mindig elteleportál, akkor rövid idő alatt lefárad. Megoldás lenne, ha be tudná zárni, de a sziklákat kiemelni köré időigényes és ahhoz az is kell, hogy egy helyben legyen tartva.

Földdel egyszerűbb lenne, de az meg nem állítani meg. Önálló kisebb köveket nem látott, hogy megpróbálja hozzávágni, hátha kellően megsebzi és felhagy a támadással. Az sem lehetett megoldás, hogy magát ruházza fel erővel, gyorsasággal és birokra kell vele.

Egyrészt nem volt fegyvere, másrészt nem értett a közelharchoz, pedig Lan nem egyszer mondta neki nem ártana megtanulnia. De túl önhitt volt és nem hallgatott rá, de most már késő. Hamar rákényszerült egy távolabbi pontra teleportálni, mert odaért a lény, de továbbra sem jutott semmi ötlet az eszébe, hiába nézelődött.

Megfordult a fejében a pajzs mögé megy, oda nem tudná követni, azzal az erővel szemben még egy rémparipa sem immúnis, de onnan Lancelothnak sem tudna segíteni. Az erőtér nem engedte meg, hogy a védelmében bárki kifelé tudjon támadni. Így ez sem lehetett megoldás.

A rémparipa újra felé száguldott, de mást is észrevett a szeme sarkából. Először azt gondolta Mile idézett le még valamit, de hamar rájött a tévedésére. Erre nem számított, de így legalább már van esélyük győzni.

Újra teleportált, de alig jelent meg egy lángcsóva mellbe találta és csak az egyik védőrúnájának köszönhette, hogy nem perzselődött meg. A támadót kereste, aki egy lassan sikló lich képében érkezett. Zargonhoz tartozott, talán az Árnyékúr küldte, mert biztos akart lenni a győzelmükben. Ez az élőholt legalább neki való ellenfél. Felszabadította  az erejét, hogy minél hatékonyabban tudjon varázsolni, feketés-lilás aurája körbeölelte a testét.

Zina ránézett Gadrra, aki csak megrántotta a vállát, mintha mindegy lenne. Tényleg ennyit változott Zod keze alatt, vagy csak próbálja nem kimutatni a félelmét? Nem nagyon tétovázhatott így biccentett a fejével és futásnak eredtek, hatalmas ugrásokkal haladtak lefelé a lejtőn. A fekete hajú boszorkány újra teleportált, a rémparipa pedig megtorpant.

− Vigyázzatok a szarvaival! − hallotta még Öreg kiáltását, mintha nem tudnák.

Egy átlagos lónál jóval nagyobb fekete mén homlokán negyven centis szarv nőtt, apró kiálló tüskékkel tarkítva, hogyha valakibe bele tudja döfni mikor kihúzza még nagyobb sebet tudjon rajta ejteni. Ha ez nem lett volna elég a nyakát is hasonló, hajlított formát felvevő kinövések vették körbe, amik mintha a nyakcsigolyából nőttek volna ki azzal a céllal védjék azt a részt és megsebezzék azt, aki ott próbál meg benne kárt tenni. Ezen a részen felesleges is lett volna próbálkozni.

A másik lehetőség a háta lenne, de a nyakához hasonlóan ott is a gerinc mentén szintén védelmi funkciót ellátó csontképződmények nőttek. Még ha nem is olyan sok, de épp elég ahhoz, hogy senki ne akarja felülről megtámadni. A hasa maradt egyedül támadható célpont, de ahhoz előbb be kell jutni a lábak közé. Márpedig Zina tudta azok a paták nagyon is veszélyesek, de nem maradt más választásuk.