Ismeretlen ismerős

Chapter three

- Ashley szemszöge

A Jamessel való találkozásom után méginkább elment a kedvem attól, hogy most munkába induljak. De sajnos sok mindent szeretne az ember, ami nem lehetséges. És fontos szem előtt tartanom a tényt, hogy én most fontos dolgokért harcolok.

                              〇 〇 〇

Fárasztó 6 órás műszakom, plusz még egy óra után, végre kiléphetek munkahelyem kapuin. A buszmegállóba érve bedugom a fülembe a fülhallgató dugaszait, és elindítok egy random dalt. Nem kellett sokat állnom a kellemes tavaszi éjszakában, ugyanis a buszom meg is jött. Felszállva rá tanulmányozom, hogy ezúttal alig pár ember található itt. Levágom magam az egyik kétszemélyes helyre, majd megfigyelem ezt a pár embert. Nagyrészük felnőtt, a 40-es éveik körül, és valószínűleg ők is munkából hazafelé tartanak, viszont van itt pár fiatal is - nagyjából velem egykorúak - akik a barátaikkal beszélgetve élvezik a közös időtöltést.

A busz lefékez egy újabb megálló előtt, ahol további ismeretlen középkorosztály-beli ember száll fel. Majd megpillantok egy ismerős alakot. És hirtelen beugrik. A srác akivel tegnap beszélgettem a buszon. Ismét itt van, gondolom ő is hazafelé tart ebben az időpontban. Ő is észrevett engem. Mosolyogva int, majd elindul felém.

-Foglalt ez a hely? - kérdezi szórakozottan, mikor odaér hozzám. Mosolyogva megrázom a fejem.

-Igen...neked. - mondom neki húzva az időt. Nevetve levágja magát a mellettem lévő helyre.

-Azt hittem, hogy egyszeri alkalom volt, hogy itt találkozunk. - mondom neki.

-Miért gondoltad ezt? - kérdezi rám nézve.

-Mert soha nem láttalak még ezen a járaton, pedig már lassan egy éve minden nap ezen utazom. - felelem, ezúttal én is ránézve.

-Pedig régóta erre felé dolgozom, csak eddig autóval jártam. Viszont nemrég volt egy kisebb koccanásom, szóval most szervizbe van. - kezdi mesélni.

-Értem. - mondom neki - Te hibádból?

-Nem. - feleli. Bólintottam, majd csöndben folytattuk az utat. Pár perc múlva megszólalt.

-Mesélsz egy kicsit magadról?

-Igen. Mit akarsz tudni? - nézek rá.

-Mondjuk, hogy mit dolgozol? - kérdezi.

-Egy árvaházban segédkezem. Nem azért, mert szívem szerint ezt csinálnám életem végéig, hanem azért, mert sajnálom azokat a gyerekeket, és szeretnék rajtuk segíteni. - felelem.

-Ez aranyos. - néz rám mosolyogva - És vannak terveid?

-Most fejezem be a gimnáziumot, utána egyetemre szeretnék menni. -felelem.

-És milyen szak? -kérdi.

-Valószínűleg jogi. Mindig is érdekelt. - mondom vállat vonva.

-Uhh, a jogi kemény dió lesz. - mondja száját húzva.

-Igen, az lesz, de megéri megpróbálni. - mondom, amire csak bólogatással jelzi, hogy egyetért velem.

-De mesélj, mi van veled? - kérdezem.

-Semmi különös, az iskolát befejeztem már, azóta irodába dolgozok. Egy cég vett fel mindenféle papírmunkák rendezésére. - válaszolja.

-És szereted ezt csinálni?

-Igen, elvagyok vele. - feleli, mire én is csak bólintok. Ezek után már csak mindenféle lényegtelen dolgokról beszélgettünk, utasokat parodizáltunk, stb.

Mikor elérkeztünk a megállómhoz, már kezdtem volna bele az elköszönésbe, de megelőzött.

-Nem baj, ha ma hazakísérlek? Jó veled beszélgetni, plussz nem szívesen hagylak egyedül ilyenkor. - mondja. Egy kis habozás után rábólintottam, elvégre mi baj lehet belőle? Minden jel szerint Blake rendes srác. Így hát ketten indultunk neki az éjszakának. Egy kis ideig csöndben gyalogoltunk egymás mellett, amikor is ezúttal én törtem meg a csöndet.

-Rendes tőled, hogy hazakísérsz. - mondom neki.

-Ugyan, ez a legkevesebb. - válaszolja.

-Errefele laksz? - kérdezem.

-Igen, a közelben.

Már nem volt messze az otthonom. Ez idő alatt nem igazán szóltunk egymáshoz, de nem az a fajta kínos csend állt be köztünk. Inkább az a kellemes, nyugtató csend. Pár perc múlva lefékeztem a kapu előtt, Blake is megállt, és elém sétált.

-Köszönöm, hogy hazakísértél. - mosolygok rá.

-Semmiség. - halvány mosolyra húzza ő is száját, majd mikor készülök bemenni a kapun, utánam szól.

-Jaj, még valami. - mondja majd odasiet hozzám. Épphogy csak megfordultam, de már az arcomra is szorított egy kloroformos kendőt. Éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik. Próbáltam ellenállni, rúgtam, ütöttem ahol értem, de semmit nem használt.

-Shh...semmi baj, mindjárt vége. - suttogta, rekedtes mély hangján a fülembe. Ezúttal azonban kicsit sem nyugtatott meg...

Éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Szemhéjamon, mintha mázsás súly ült volna, egyre jobban csukódott le. Még utoljára, erőtlenül megpillantottam arcát, majd minden elsötétült.