Ismeretlen ismerős

Chapter fourteen

-Ashley szemszöge

Tekintetemet a falon lógó órára vezettem. 03:21. Egy percet se tudtam aludni, a gondolataim csak úgy cikáztak az agyamban. Túl hangosak voltak ahhoz, hogy bárki is tudjon tőlük aludni. Liam szavai az elmémbe vésték magukat, és masszívan ott is akartak maradni. Nem vettem fontolóra a fiú szavait. Nem akartam Blake-el egy szót sem váltani. Még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy rettegek a közelében, másrészt undort is érzek. Hogy máshogy is éreznék, egy pszichopata sorozatgyilkos iránt? Liam szavai azonban felzaklattak. Tisztán emlékszem arra az elejtett mondatára, ami akarva akaratlanul is a fejembe ivódott.

" Tévedés, hogy nincsenek érzelmei. Vannak neki, és ezt ő is nagyon jól tudja."

Pár szó ugyan, de nem hagy nyugodni. Számomra elképzelhetetlen, hogy hogyan lehetnek egy olyan embernek érzelmei, hogyan lehet egy olyan ember épp elméjű, aki másokat kínoz meg, majd hidegvérrel megöli őket. Sajnos azonban Liamnél magyarázatot már nem tudok keresni, ugyanis a szobából nincs kijárásom. Szóval ha a fiú magától nem jön be, akkor soha többé nem kapok válaszokat.

Elmélkedésemet egy mennydörgés szakította félbe. Mintha tudná, hogy túl kell kiabálnia a fejemben lévő hangokat. Ilyenkor rögtön lekapcsolok, nem gondolkodok felesleges dolgokon. A vihar tart életben. Az az egyetlen jó dolog, az egyetlen olyan dolog, ami adott is valami jót egész életem során. Ő soha nem bánt meg.

-Blake szemszöge

Az órára nézve láttam, hogy már fél négy van. Hajnali fél négy. Nem nagyon megy az alvás. Általában egy marék altató kell hozzá, hogy átaludjam az éjszakát. Ezt az adagot ma este is bevettem, de úgy látszik nem igazán akarja megmutatni hatását, ugyanis hiába fekszem csukott szemmel órák óta, nem merülök bele az álomvilágba.

Általában ez a napom legjobb része. Amikor szemeimet lehunyva átkerülök egy olyan helyre, ahol nincs semmi, és senki rajtam kívül. Szeretem azt a helyet. Megnyugtat. Gondolataimból feleszmélve az esőcseppek halk kopogása ütötte meg a fülemet. Alig egy másodperc tört része alatt eszembe jutott Ashley. A vihar rá emlékeztet, azóta az ominózus nap óta. Bárcsak vissza tudnék menni, akár egy másodpercre is. Csak hogy még egyszer nevethessek. Mert úgy érzem, hogy az volt az utolsó, hogy boldog voltam. Pedig én örülnék a legjobban, ha képes lennék a boldogságra. Azonban nekem ez nem adatott meg. Az egyetlen dolog ami fel tud vidítani az az áldozataim sikolya, a segítségért kiáltásuk és a keserves sírásuk. Illetve egyetlen egy áldozatomat leszámítva. Ashley Brown talán már nem is nevezhető az áldozatomnak. Hiszen egyértelmű, hogy megölése nehézségeket okoz számomra, érthetetlen okokból. Azonban akkor nem is tudom, hogyan nevezzem. Foglyomnak? Talán ez a jó kifejezés rá.

Az esőcseppek kopogása szüntelenül, és egyre hangosabban ment végbe. Vajon Ashley fent van még? Vajon ő is a vihar mámorító hangjait szívja magába? Vagy ő békésen aludja az igazak álmát? Szerettem volna megtudni, azonban nem akartam átmenni a lányhoz. Nem akartam vele beszélgetést folytatni. Csak tudni, hogy hogy van. És hogy mit csinál. Illetve, hogy mi jár a fejében, ami miatt képtelen aludni. Vagy ha képes rá, akkor miről álmodik. Kezdett felemészteni a kíváncsiság. Na meg nem is beszéltem a lánnyal már elég régóta. Az utóbbi napokban igencsak rossz volt a kedvem, ilyenkor általában megszakítom a kommunikációt mindenkivel. Hogy mi miatt voltam padlón, azt én sem tudom. Még magam számára is megfejthetetlen vagyok, és ez talán így van rendjén.

Kíváncsiságom győzedelmeskedett felettem. Az ágyból kikelve felkaptam a szoba kulcsát, és kilépve az ajtón, Ashley felé vettem az irányt. A szobájához érve a kulcsot a zárba illesztettem, és elforgatva azt halkan lenyomtam a kilincset. Szemeimet először az ágyra vezettem, ahol nem láttam senkit. Az ajtót jobban kitárva láttam, hogy a lány az ablak alatti pihenőben foglalt helyet. Engem észre se véve nézte az esőcseppek folyását az ablakon, illetve a villámokat ahogy fénycsíkot húznak maguk után az égbolton. Azt nem tudtam, hogy mennyit lát az egészből, hisz az ablakát még mindig rácsok fedik. Halkan beléptem a szobába és mögé lopakodtam. Ott álltam pár lépésnyire a lánytól. Néztem ahogy szemeivel a villámokat lesi, ajkait egy halvány mosolyra húzta. Nyugodt volt. Illetve én is azt voltam akkor és ott.

Óvatosan megérintettem a vállát. Ahogy ujjaim vékony testéhez simultak bizsergés árasztotta el az egész lényemet. A lány azonban már kevésbé érezhetett így, ugyanis érintésemre összerezzent, és egy halk sikolyt hallatott. Kezemet elkaptam válláról, ő pedig megfordulva konstatálta, hogy én állok mögötte. Őszintén nem tudom, hogy ez megnyugvással, vagy ijedtséggel töltötte inkább el.