Ismeretlen ismerős

Chapter four

- Ashley szemszöge

Az első amit érzek, hogy fáj a fejem. Na meg az, hogy le vagyok kötözve. Érzem ahogy az erős kötelek a csuklómat szorítják. Egy székbe vagyok ültetve, egy dögszagú helyen. Felfordul a gyomrom minden egyes alkalommal, amikor levegőt veszek. A szememet lassan kinyitom. Sötét van, ezért először nem látok semmit, de pár perc elteltével nagyjából az egész „szobát" ki bírom venni. Egy székben ülök, kezem lábam lekötve, a padlót mindenhol száradt vér borítja, ami kitudja mióta lehet ott. És kitudja hány embertől. Aztán kb 1 méterre tőlem egy asztal tele mindenféle kínzóeszközökkel, majd a szoba hátuljában hordágyak, amik úgy szint véresek. Velem szembe van az ajtó, ami jelenleg zárva van. Próbálom a végtagjaimat mozgatni, hátha meglazul - vagy akár elszakad - a kötél, de semmi. Alig bírom megmozdítani, annyira megkötözte. Na meg valószínűleg a kábítástól való gyengeség sem segít a helyzetemen. Hirtelen hangokat hallok az ajtó felől. Valószínűleg egy pincében vagyok, ugyanis olyan hangok szűrődnek be, mintha valaki egy lépcsőn trappolna lefelé. Elképzelésem beigazolódott, ugyanis hirtelen valaki feltépi az ajtót, majd mikor kinyílik Ő áll ott. Blake Miller. A srác akiről azt feltételeztem, hogy rendes 2 nap ismeretség után, ezért megengedtem, hogy hazakísérjen...anyám, látszik, hogy fáradt voltam.
Odalép hozzám, majd rekedtes hangján megszólal.

-Jó reggelt Édes. - mondja egy gúnyos mosollyal az arcán. Rettenetesen félek a gondolattól, hogy mit akar velem tenni, de higgadtságomat meg kell őriznem, ezért ijedtségem kívülről abszolút nem látszik. Minden színészi képességemre szükségem lesz ahhoz, hogy most beszélni tudjak vele.

-Én is mondhatnám ezt, ha nem egy székhez kötözve ébredtem volna. - szavaimból csöpögött a gúny. Hangosan felnevetett, mintha valami vicceset mondtam volna. Félreértés ne essék, bírom a fekete humort, de ebben a szituációban semmi kedvem nevetgélni, egy elmebeteggel. És már zavaróan régóta nevet.

-Azért ennyire vicces nem vagyok, de kösz a bókot seggfej. - ahogy kimondtam már meg is bántam, és láthatóan nem alaptalanul. A vigyor az arcáról másodpercek alatt tűnt el, a jókedvét a düh váltotta fel. A következő pillanatban hatalmas keze az arcomon csattan. Érzem, hogy szemeimet könnyek kezdik el marni, de nem sírhatok. Úgy érzem, ennél sokkal rosszabbakat is át fogok élni, nem olyan sok idő múlva. Könnyeimet visszanyelve fordítom az arcomat vele szembe. Azonban meglepődve észlelem, hogy már nem áll előttem. A kínzóeszközökkel teli asztalnál épp egy kést élez. Nagyot nyelve próbáltam pozitívan gondolkodni.
Biztosan csak késgyűjtő, és szabadidejében élezgeti őket. Biztos nem áll szándékában azt a kést belém állítani.
Ebben reménykedve néztem vele farkasszemet, ezzel próbáltam azt tükrözni felé, hogy nem félek tőle, és hogy egy pofon nem tántorít el.

-Játsszunk egy kicsit. - hagyja abba a kés élezését. Lassan, megfontolt léptekkel közelít felém az előbb említett tárggyal a kezében. Arcán egy ördögi vigyor ült ki, amitől kirázott a hideg.

-M-mit akarsz velem csinálni? - kérdeztem, és hiába próbáltam a magabiztos, semmitől meg nem rettenő lányt játszani, hangom így is
meg-megremegett.

-Látom elszállt az a maradék bátorságod is Édesem. - mondja már előttem állva. Nagyot nyelve, próbáltam rájönni arra, hogy miért vagyok itt. Miért rabolt el? Tettem valamit ellene?

-Segítség!!! Valaki segítsen, kérem! - ordítottam teli torokból. Őszintén, jelen helyzetben van valakinek jobb ötlete?

-Akkor bele is kezdhetünk! - mondja, hangjából pedig enyhe izgatottságot véltem felfedezni. Ekkor rájöttem, hogy ezzel ugyan semmire sem megyek. Őt ez élteti. A legjobb amit tehetek, hogy nem mutatom ki a félelmem. Nem törhetek meg előtte.

Eloldozta az egyik karomat, de esélyem se volt megmozdítani, ugyanis olyan erősen szorította, hogy félő kimegy az összes vér a kezemből. Őszintén szólva jobb is lett volna ez, mint az ami következett.
Fogta a kést és elég mélyen -nagyjából annyira, hogy nyoma legyen annak később is- elkezdett valamit vésni az alkaromba. A fájdalomtól majdnem felkiáltottam, de nem akartam neki megadni azt az élvezetet, hogy lássa ahogy szenvedek. Összeszorított fogakkal, halkan sírva tűrtem. Remegtem, féltem, hogy mi fog ez után jönni. Kitudja ez az elmebeteg meddig fog még kínozni.
Pár perc elteltével befejezte a kezem vagdosását, majd rám nézett.

-Na hogy tetszik Édes? - kérdezi, közben felemelve a kezem, hogy meg tudjam nézni, mit tett vele. A könnyektől homályosan láttam, de még így is ki tudtam venni, hogy mi van a karomon. Ez az elmebeteg belém véste a nevét! Elnézve a mélységét, ez sokáig fog látszani, akár örökre is ott maradhat. Próbáltam kirántani a szabad kezem a szorításából, de amint megmozdítottam hatalmas fájdalom nyilallt a kezembe. Ennek hatására hangosan felszisszentem és ismét kicsordult egy-egy könnycsepp. A kezemet elengedte, ami hiába lett volna elég a szabaduláshoz, ilyen állapotban épphogy meg tudom mozdítani. Odament az asztalhoz és elkezdett pakolászni valamit, majd visszajött egy elsősegély dobozzal.

-Nem akarom, hogy elfertőződjön. - mondta a kezem felé biccentve állával. Majd nekiállt lekezelni a sebemet. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt. Többféle elméletet is legyártottam a fejemben. Az egyik az az, hogy ő nem azért rabolt el, hogy megöljön, hanem valami megmagyarázható okkal, ami nyilván logikus. Ez az opció megmagyarázná, hogy miért kezelte le a sebem.
A második elméletem az, hogy meg akar ölni. Ez lenne a leghihetőbb jelen pillanatban, ugyanakkor ez nem magyarázza meg, hogy miért csinálja azt amit.
A harmadik -és egyben utolsó- pedig az, hogy nem önszántából rabolt el. Valakinek dolgozik esetleg. Bár ez a lehetőség elég csekély, ugyanis ez egyik tettét se magyarázza meg. Hiszen ha csak valakinek le kell szállítania, akkor miért vésné belém a nevét és miért segítene utána?

Idő közben kész lett a kezem fertőtlenítésével, majd visszakötötte a székhez. Abszolút semmi megbánást nem láttam rajta, semmi együttérzést. Ezért úgy véltem, hogy az első elméletem már itt megbukott.

-Miért raboltál el? - kérdeztem, és még én is meglepődtem mennyire ridegre sikerült.

-Vajon miért? Meg foglak ölni azért - mondta nemes egyszerűséggel, úgyhogy a harmadik opció is kilőve. A második -másnéven a legrosszabb- nyerte a versenyt.

-Miért akarsz megölni? - kérdeztem.

-Mert szeretek gyilkolni. Sorozatgyilkos vagyok, emellett pszichopata. Úgy hogy előre szólok a lélekre ható szövegek nem hatnak meg. - mondta ridegen.

-Mit vártál, hogy majd elkezdek könyörögni?

-Őszintén szólva, igen. - válaszolta.

-Gondolom mindenki ezt csinálja. - mondom.

-Igen, ezt szokták, de nem tudják feldolgozni, hogy ezzel semmire nem mennek. - válaszolja.

Ez után már egyikünk se szólalt meg. Próbáltam valami hasznosat kihúzni belőle, de nem sikerült. Majd fogta magát, és kisétált a szobából. Nem értem ezt a fiút. De nem hinném, hogy sok időm lesz megfejteni, úgyhogy inkább nem is foglalkozok ezzel.