Ismeretlen ismerős

Chapter nineteen

- Ashley szemszöge

Már eltelt vagy egy óra. Vagy kettő. Az időérzékemet ittlétem alatt elvesztettem, de e körülre mondanám azt az időt, amióta csend van. Az ágyában ülök betakarózva. Ő pedig velem szemben ült egy darabig, majd mellém telepedett ő is a takaró alá. Csak ülünk egymás mellett. Ő vár, én pedig rettegek. De nem lenne vele szemben fair ha most kinyögném, hogy mégse akarok erről beszélni. Nem azért, mert fáj. Fáj, de nem azért. Hanem mert nem akarom, hogy szánalommal vagy sajnálattal nézzen rám. Úgyhogy csak ülünk. Kezdek elálmosodni, de tudom, hogy addig nem fogok tudni aludni amíg ezt a beszélgetést le nem rendeztem vele. Több mint egy órája azon gondolkodom hogy kezdjek bele. Nem hiszem, hogy az lenne a legjobb ha csak kimondanám a közepébe csapva, ugyanis akkor kérdezgetne. Úgyhogy inkább azt választottam, hogy egyszerre elmondok mindent. És amikor ezt elkezdtem volna meggondoltam magam. És ez megy amióta azon gondolkozom, hogy kiöntsem e a szívem annak, aki azért hozott ide, hogy megöljön majd belészerettem. Mert ez a csúf igazság. És ő is belém. Ezt mind a ketten tudjuk. Éreztem, hogy kezét az enyémre teszi óvatosan. Nem akar sürgetni, de tudom, hogy marcangolja belül bármit is készülök mondani. És talán ez volt az a végső lökés ami miatt kibukott belőlem minden.
-Említettem, hogy a szüleim meghaltak. - kezdtem bele, mire fejét izgatottan, de mégis vonakodva felém kapta. Bólintott egyet mire folytattam. - Valóban nem emlékszem rájuk, de sokszor képzeltem el milyenek is lehettek. Vagy hogy összességében milyen egy szülő. Egyik nevelőszülőtől a másikhoz hurcoltak, mert nem nyíltam meg. De úgy egyáltalán nem. Meg se szólaltam némelyik helyen. Ez elég sokáig ment így, majd végül kilenc évesen kerültem oda. - elakadtam a történetben. Szavakat kerestem, de a torkomon maradt az összes, aminek jelentősége van most. A szemeimet ismét könnyek áztatták a tudatomon kívül. Blake megszorította a kezem és teljes testével felém fordult. Próbált a szemembe nézni, de én nem viszonoztam. Féltem, hogy mit találok gyönyörű íriszei mögött. Mély levegőt vettem, ami égette a tüdőmet, majd folytattam.
-Eleinte nem volt komolyabb probléma, a hely egy szemétdomb volt, de ezt leszámítva nem volt különb mint a többi. Egy hónapig. Aztán fokozatosan minden egyre rosszabb lett. A nevelőanyám eleinte üvöltözött velem naphosszat és házimunkára fogott be, ami kilenc évesen nehézségetek szült előttem. De bár ennyi elég lett volna. Kisidejű örömömre ezzel egy azután leállt, hogy felfedezte a heroint. Eszméleténél nem sokat találtam utána. A nevelőapám aki pedig egészen az elejétől fogva figyelmen kívül hagyta a jelenlétem, illetve azt amit az a nő művelt...elkezdett..elkezdett érdeklődni irántam azt hiszem. - ezen a ponton a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Próbáltam visszatartani, de mind hiába. - Eleinte nem volt komoly. Azt hittem ez is arra a sorsra jut, mint a nevelőanyám és legalább békén hagynak. De nem így lett. Soha nem lett vége. Csak amikor elraboltál. - a szavak ömlöttek belőlem, hirtelen minden felszabadult amit ott valaha éreztem.
-Ugye..ugye nem arról beszélsz amire gondolok? - mondta elcsukló hangon. Ökölbe szorította a másik kezét, amivel nem az enyémet fogta és remegett az idegtől. Én pedig tőle féltem ezen a ponton, de nem akartam kimutatni.
-Én..én próbáltam ellenkezni. Mindent megtettem tényleg. De..erősebb volt. És bármit mondtam vagy ajánlottam...csak folytatta. Nem érdekelte ha a nő is ott volt...eleinte minden nap. Az...az utóbbi időben nem tudta viszont ennyiszer, mert...alig mentem haza a..munkára hivatkozva. Én..nem tudtam mit tegyek, ez jutott csak az eszembe. - a szavakat levegő után kapkodva próbáltam elmondani. Könnyeimtől nem sokat láttam, de azt igen, hogy Blake feláll és a tarkójára szorítja kezeit. A padlót nézte, miközben fel-alá mászkált. Majd az öklét a falba verte, egymás után. Rettegtem, ezért a sírásom is enyhült. Tisztábban láttam már őt. Mostmár nem ütötte a falat, de annak helyén vér maradt és repedések. Az arcát dörzsölgette a kezével. Nem nézett rám. Én pedig abbahagytam a sírást, ugyanis féltem tőle. Hosszú idő után ismét.
-Sa..sajnálom. - mondtam elhaló hangon. Rettegtem és talán ez tűnt a leginkább használható ötletemnek. Kezét elkapta az arca elől és egyből rám nézett.
-Mi..nem, nem, nem dehogy Ash. - mondta miközben közelebb jött de én összerezzentem. Megtorpant. - Bassza meg. Annyira sajnálom. Kérlek ne félj tőlem. Tudod, hogy nem akarlak bántani. - mondta suttogva. Könyörgött, de nem tudtam, hogy hihetek e neki. Leült óvatosan velem szembe. Látta, hogy remegek, tudott mindent és ez nem segített a helyzetemen. - Ashley..annyira sajnálom. Az egészet. Ideges lettem és nem gondolkodtam. Ennek...ennek soha nem szabadott volna megtörténnie és nem veled. És nem így. Legszívesebben megölném ezt az embert érted? Pedig amióta itt vagy nem érzek késztetést erre. De nem bírom elviselni ezt, mert..mert fontos vagy. Te is tudod, hogy az vagy. Nem tudnám letagadni se. - fejezte be.
-Te..te is az vagy nekem Blake. Csak..megijesztettél ennyi. - mondtam suttogva.
-Közelebb jöhetek? - kérdezte. Hosszas hezitálás után bólintottam. Szükségem van rá jelenleg. Jobban, mint bárkire, bármikor. Lassan közelebb jött hozzám, mellém ült, de testével felém fordult és megsimogatta a karom. Összerezzentem érintésére, de rögtön ezután átjárt a bizsergés, mint minden egyes alkalommal, amikor hozzám ér. Szinte simultam érintésébe, békét fedeztem fel benne. Ő már nem volt ideges. Én pedig ismét könnyeztem. Néhány könnycsepp már az arcomat szántotta, amikor óvatosan a mellkasára vont. Örömmel fogadtam el és sírtam itt ismét. Valahogy így aludhattam el sírás közben.