Ismeretlen ismerős

Chapter fifteen

-Ashley szemszöge

Egész testemben összerezzentem Blake jelenlétére. Próbáltam elrejteni rettegésemet több, kevesebb sikerrel. Szörnyű bevallani, de félek tőle. Azonban ezt ő nem tudhatja meg.
-Bocsi. - mondta halkan kuncogva. Egy halvány mosolyt erőltettem magamra, majd visszafordultam a vihart szemlélni. Leült mellém, majd egy pár perc után megszólalt.
-Leszedem a rácsot. - mondta. Odakaptam a fejemet.
-Vagyis inkább megkérdezem. Bízhatok benned annyira, hogy leszedjem a rácsot? - kérdezte tőlem, szemeit az enyémekbe mélyesztette.
-Igen. - mondtam rezzenéstelen arccal. Még úgy egy percig farkasszemet néztünk. Álltam tekintetét, tudtam, ha most félre nézek tudni fogja, hogy félek tőle. Egy sóhaj után azonban felállt, és kiment, majd fél perc elteltével visszajött egy csavarhúzó társaságában. Felálltam, hogy jobban odaférjen az ablakhoz. Pár perccel később, már a ráccsal a kezében ment ki a szobából. Nekem nem is kellett több visszaültem az ablak alatti pihenőre, és folytattam a vihar tanulmányozását. Így határozottan jobb volt, már csak az a mámorító illat hiányzott mellé. Blake is csatlakozott, visszaült oda, ahol a beszélgetés elején is ült. Ő is az esőcseppeket nézte, tekintetét egy percre se vette le az ablaküvegről. Én is így tettem. Ez ment percekig. Szép is lett volna ez az idill, ha nem remegtem volna belül. És attól tartok, hogy ezt ő is észre vette. Egy halk sóhaj után rám nézett.
-Kérdezhetek valamit? - válaszul csak bólintottam. - Félsz tőlem?
Ez az egyszerű kérdés belém fagyasztotta a vért is. Nagyot nyelve néztem rá. Sötétkék íriszei este még sötétebbnek tűntek. Gyönyörűek voltak. És mélyen az enyémbe meredtek. Válaszokat kerestek, ismertem már ezt a nézést.
-Nem. Nem félek tőled. - próbáltam a lehető leghihetőbb hangszínemet előhozni, de a fiú nem úgy nézett ki, mint aki bevette volna. Okos volt, könnyen átlátott a hazugságaimon.
-Miért félsz tőlem Ashley? - tette fel következő kérdését. Erre lehunytam szemeimet, és alig láthatóan megráztam a fejemet. Hitetlenül felnevettem.
-Erre tényleg magyarázatot vársz? - néztem hitetlenül szemeibe. Félelmem kezdett elszállni, inkább a harag vette át a helyét.
-Szeretnék, de úgy néz ki nem fogok kapni. - mondta vállat vonva.
-Talán azért, mert nagyon jól tudod Blake.
-Várj..azért félsz tőlem, mert beléd állítottam egy kést? - kérdezte olyan egyszerűen, mintha csak az időjárásról beszélne. Testem megfeszült, ahogy eszembe jutott a fájdalom, amit akkor éreztem. A fiú száját elhúzva vezette vissza tekintetét az ablakra.
-Bocs. - mondta halkan. - Nem akartam csak így kimondani.
Erre csak bólintottam. Egy sóhaj után újra rám kapta fejét.
-Tudod Ash, nem véletlen vagy még életben. Nincs okod félni. - mondta az utolsó mondatot már halkan.
-Miből gondolod, hogy félek tőled egyáltalán? - kérdeztem. Hitetlenül rám nézett.
-Ugyan már, lerí rólad, hogy rettegsz. - mondta, és sajnos igaza volt. - Azonban nincs mitől.
Utolsó mondatát nem értettem.
-Már hogyne lenne. - mondtam halkan.
-Mitől? - kérdezte Blake.
-Tőled. - adtam egyszerű választ. Erre egy halk kuncogást ejtett ki száján.
-Ash, ha akarnám már rég halott lennél. - mondta, de én elfordítottam fejemet. Azonban ő nem hagyta ennyiben. Kezét az állam alá rakva visszafordította fejemet magával szembe.
-Figyelj...ha megígérem, hogy nem bántalak többé...elhiszed nekem? - kérdezte. Számat összeszorítva lesütöttem szemeimet.
-Nem tudom. - suttogtam.
-Pedig nem foglak. Megígérem, és remélem, hogy egy nap elhiszed nekem. - mondta, majd elengedve államat visszafordult az ablakhoz. Pár perc után megszólaltam.
-Köszönöm. - mondtam halkan, szemeimet lesütöttem, de még így is láttam, hogy fejét felém kapja. Kezével megérinti a kezemet, majd egy kicsit megszorítja.