Ismeretlen ismerős

Chapter thirteen

- Ashley szemszöge

2 héttel később

Nem sok minden történt velem mostanában. Blake elkezdett furcsán viselkedni, időnként kedves volt, máskor bunkó. Mintha megőrült volna. Bár lehet, hogy csak a munkája miatt van. Hisz az azért kihatással van az emberre. Őszintén nem tudom, de időnként megőrjít a viselkedésével. Persze nem merem neki megmondani, vagy kérdőre vonni emiatt, hisz még mindig tartok tőle. Azóta az eset óta, amikor lerántott az ágyról, nem merek neki esetleg visszabeszélni, vagy bármi olyat mondani, amit félre érthet. Akkor se volt szándékomban, de a fáradtság, és az idegesség eluralkodott rajtam.

Épp az ágyamon ültem, és olvastam, amikor bejött a fiú, kezében egy tányérral, amin vacsora volt található. Lerakta az egyik komódra, és kiment a szobából. Ahogy látom megint nincs túl jó kedvében. Igazából hozzá voltam ehhez is szokva, úgyhogy folytattam a könyvet, amit amúgy ő adott egy jobb napján, hogy ne unatkozzak annyira.

Miközben a sorok között futott a szemem, akaratlanul is, de eszembe jutottak azok a napok, amikor a kocsiban beszélgettünk. Teljesen elszakadtunk a valóságtól, és olyan volt egy pillanatra, mintha a barátom lenne. Egy haverom, akivel épp kiruccanni készülünk, és megbeszéljük az élet nagy dolgait. De sajnos ezt mind csak a képzeletem rakta hozzá. Hiszen hogyan történhetne velem ilyen. Pont nekem adna a sors egy kis szerencsét? Az eddigiek után eléggé kételkedek ebben.

Már épp tértem volna vissza a könyvemhez, amikor nyílt az ajtó. Megint. Azonban most nem Blake volt az, hanem Liam. Aki ránk nyitott azon a reggel, amikor Blake lerántott az ágyról.

Szemöldök összeráncolva néztem a fiút, és próbáltam rájönni mi oka lehet látogatásának.

-Blake nincs itt. - mondtam amikor belépett a szobába. Azonban valószínűleg nem hozzá jött, mivel az ajtót becsukta és a szobámban álldogált annak ellenére is, hogy nem volt itt.

-Nem is hozzá jöttem. - mondta. Felhúztam a szemöldököm, majd a könyvet becsukva letettem az éjjeli szekrényre.

-Blake furán viselkedik mostanában. - említette meg.

-Tudom, észrevettem én is, de hát mit vársz tőle? Biztos egy idő után nehéz megjátszani az érzéseket. - mondtam.

-Tévedés, hogy nincsenek érzelmei. Vannak neki, és ezt ő is nagyon jól tudja. - mondta a fiú.

-Mindegy is. De miért hozzám jöttél azzal, hogy a haverod olyan, mint egy menstruációs kislány? Szerintem ezt vele kéne megtárgyalnod. - erre a fiú megforgatta a szemeit.

-Azért hozzád jöttem, mert szerintem te vagy az oka. - magyarázta a fiú, azonban én egy árva szót nem értettem belőle. Összevontam a szemöldököm.

-Ezt...ezt kifejthetnéd. - mondtam értetlenül.

-Tudod...van egy szabálya, az a lényege, hogy...

-Hogy az áldozatai az elrablást követő 3 napon belül hullazsákban fekszenek, igen ez valahogy nekem is megütötte a fülem. - vágtam bele a fiú szavába.

-Az a lényeg, hogy te rohadtul nem fekszel hullazsákba, nem tudom, hogy feltűnt-e. - mondta.

-Köszi rájöttem erre eddig, de ennek mi köze van ahhoz, hogy éppen egy korai klimaxon megy keresztül? - érdeklődtem továbbra is.

-Az, hogy nem azért vagy még életben, mert nem volt kedve megölni, hanem azért, mert nem tud.

-Tudtommal nem én vagyok az első áldozata, és ha tippelnem kéne nem is a negyedik, szóval valahogy még mindig nem értem. - értetlenkedtem. Mi közöm lenne ehhez az egészhez?

-Valóban nem, de valamiért gondot okoz neki az, hogy megöljön. - mondta Liam.

-Jó, de most mit kéne nekem tennem? Ha ez kell elkísérlek tampont venni, nem szégyen. - mondtam, de ahogy láttam a fiú nem volt vevő a poénjaimra.

-Most ez komoly Ashley. Mit csináltál, ami miatt ilyen lett? Összevesztetek? - érdeklődött.

-Nem, nem csináltam semmit épp ez az! Ugyan olyan velem is, mint veled hidd el. - mondtam. Liam sóhajtott egyet.

-Talán beszélned kéne vele. - dobta fel az ötletet azonban én kapásból nemet intettem a fejemmel.

-Ki van zárva, miért nem te beszélsz vele, elvégre a te haverod. - mondtam felháborodva.

-Próbáltam hidd el. - mondta.

-És én miért jövök egyáltalán a képbe? Rémlik, hogy engem amúgy elrabolt és megkínzott? Nem wellnessezni jöttem ide. - döbbentségem az arcomra is kiült valószínűleg. Nem értettem, hogy kérhet meg ilyenre, amikor arról az emberről van szó, aki bántott engem. Nem fogok pátyolgatni egy pszichopatát.

-Tudom, de mi van ha te vagy az egyetlen, akinek ebben az állapotban megnyílna? - kérdezte.

-Akkor kénytelen leszel megvárni, amíg kiheveri az átmeneti klimaxot. - mondtam, majd a kezembe véve a könyvet folytattam az olvasást. A fiút láthatóan zavarta, hogy nem segítek neki, de egy hangos sóhaj után elhagyta a szobát.

...

Már eltelt egy óra is Liam látogatása óta, és hiába próbálok nyugodtan olvasni, a gondolataim nem itt jártak. Félő, hogy magamban tényleg azt fontolgatom, hogy beszéljek vele. Szeretném magam meggyőzni, hogy nem így van, azonban valahol mélyen valóban szerettem volna, ha megnyílik nekem a fiú. Nem tudom miért, de szerettem volna legalább egy percre visszakapni azt az érzést, amit a kocsiban is éreztem. Azt az idillt, a nyugodtságot, mindent megtennék azért, hogy visszamehessek oda. Azonban tudom, hogy ez sajnos lehetetlen, azt az időt már csak a fejemben tudom újra és újra lejátszani, a valóságban ez képtelenség.

A gondolataimat, és a könyvet félretéve inkább úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Lekapcsoltam az ágy melletti kislámpát és lehunyva a szemem hagytam, hogy az álomvilág magával rántson.