Ismeretlen ismerős

Chapter eight

- Blake szemszöge

Igazából nem tudom, hogy milyen okból válaszoltam a lány összes kérdésére. Talán most ért a felismerés, hogy ezzel nem veszítek, hisz nemsokára úgyis meghal. A másik oka pedig az lehetett, hogy nem kérdezett butaságokat. Sőt. Olyanokat kérdezett, amiben biztos voltam, hogy senki nem fog ilyenen gondolkodni három röpke nap alatt. Hisz ilyenkor az emberekben bekapcsol a túlélési ösztön, ami arra készteti, hogy minél hamarabb megszökjön. Viszont Ashley nem úgy nézett ki, mint aki ezen agyalna, és az előbb elhangzott kérdései sem ezt bizonyították. Hiszen kinek jár azon az esze, hogy vajon hány kibaszott napon át figyelték, amikor a halál szélén áll?

-Egyébként...ha kell még az így is magas egódon növelni, akkor mondom, hogy minden igaz, amit mondtál. - rántott vissza a lány hangja a valóságba. Erre a mondatára nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Sejtettem, hogy a megérzéseim nem csapnak be, de eddig soha nem kaptam efelől visszajelzést. Diadalittasan odafordítottam a fejemet a lány felé, aki csak ült és előre meredt. Nem mosolygott, se nem adott semmiféle jelet, hogy egyáltalán még a földön van.

-Min töröd ennyire a fejed? - kérdeztem egy pár perc elteltével, és látszólag a hangom visszarepítette a valóságba, mert felém kapta a fejét. Én is ránéztem. Arcán semmiféle érzelem nem ült ki.

-Talán egy kis eltérés van a valóság és a megállapításod között. - mondta.

-És pedig? - kérdeztem.

-A képen a nevelőszüleim vannak, nem a szüleim. De egyébként minden más stimmel, na meg erre nem is jöhettél volna rá egy képből. - magyarázta.

-Mi történt a szüleiddel? - kérdeztem.

-Meghaltak. - válaszolta száját elhúzva. Lehet egy kicsit óvatosabban kellett volna rákérdeznem a témára, bár nem igazán érdekelt, hogyha megbántódik. Nem sok ideje lenne hisztizni.

-Rég történt? - kérdeztem. Legalább többet megtudok róla, ami esetleg a kínzásában segíthet.

-Igen. Nem is emlékszem rájuk. - mondta halkan.

-És kezdettől fogva a mostani nevelőidnél voltál? - érdeklődtem továbbra is.

-Nem. Eleinte egyik nevelőtől a másikhoz mentem. Nem volt soha egy fix helyem. Egy két évig ha voltam embereknél, utána úgy döntöttek, hogy visszavisznek, mint valami kutyát a menhelyre. Ez általában azért volt, mert nem voltam egy könnyen megnyíló gyerek. Visszahúzódó voltam, volt ahol meg se szólaltam. Igazából nem akartam ezt az egészet. A szüleimnél akartam lenni, de mivel ez lehetetlennek bizonyult, így ez ment 9 éves koromig, amikor is kerültem a mostani nevelőimhez.

Belátom nem volt egy egyszerű élete. Emiatt egy kicsit megsajnáltam. Eddig nem is tudtam, hogy képes vagyok az emberek megsajnálására, de lehet eddig is ment volna, csak szimplán nem volt rá alkalom.

-Sajnálom ami veled történt. - mondtam neki, hisz eddig úgy kezeltem a kérdéseimmel, mintha egy kihallgatáson lenne. Bár szerintem már az egy jó jel tőlem, hogy kifejezem a sajnálatom. Elvégre nem szoktam törődni az emberekkel, az érzéseikkel meg végképp nem, de egy életem, nem?

-Legalább mostmár végre vége. - mondta suttogva, de én meghallottam. Hiába voltam tanúja annak amit mondott, mégse akartam hinni a saját fülemnek. Tényleg azt akarja, hogy vége legyen az életének? Ez eléggé elképzelhetetlen lenne, de tény, hogy sokmindent megmagyaráz. Például, hogy amikor lehetősége lett volna a szökésre, meg se próbálkozott vele. Mint a vezetéses esetnél. Esélye ugyan nem lett volna, de ezzel a többi áldozatom is tisztában volt, mégis megpróbálták. Sikertelenül.

-Mi? - kérdeztem vissza, tettetve, hogy nem hallottam.

-Semmi. - vágta rá Ashley és beharapta a száját.

...

Az órák perc gyorsasággal teltek. Nem sokat beszélgettünk a lánnyal, inkább a rádióból jövő zenét hallgattuk. Ha váltottunk pár szót, az is semmiségekről volt.
Az idő a napsütéses szép délelőttből két pillanat alatt váltott esős, viharos délutánra. Az ég dörgött, villámlott, az esőt meg mintha dézsából öntötték volna. Viszont a hőmérséklet kellemes volt. Ezt onnan tudom, hogy Ashley lehúzta az ablakot amikor észrevette a villámokat. Ezen csodálkoztam is, hisz az emberek nagy része fél a vihartól. Én sose féltem, de ebben valószínűleg az is közre játszik, hogy nem féltem még soha semmitől. Pszichopaták egyik előnye...
Viszont sokan rettegnek, akár a fülüket is képesek befogni, vagy sikítani. A húgom is ilyen volt. Ő is így tett minden egyes viharnál. Én azonban mindig ott voltam vele, mert úgy biztonságban érezte magát. Viszont Ashley, tekintetével az eget pásztázva figyelte a vihart. Tekintetét egy percre se szakította el az égboltról. Gyönyörű volt, ahogy a villámok tükröződtek a szemén. Mármint a villámok voltak gyönyörűek, egyértelműen.

-Azt hittem te az a fajta lány vagy aki egy bogártól megijed a padlón, nem hogy a vihart nézd premier plánba. - mondtam és zavartan elnevettem magam. A lány nem vette magára, ő is nevetett velem.

-Attól még, hogy lány vagyok nem vagyok beszari. - mondta felemelt fejjel, a sértődöttet játszva.

-Azt még meglátjuk. - kacsintottam rá.

-Ne a késeidre célozz, ha te lennél egy székhez kötözve és valaki késsel a kezében menne feléd, te is fosnál ezt le merem fogadni. - mondta.

-Aha, persze. - nevettem fel - Csak hogy ilyen nem lesz.

-Majd meglátjuk. - mondta pont olyan hangosan, hogy halljam.

-Hogy mi? - kérdeztem, de nem jött válasz. A fejemet felé kaptam, és összevont szemöldökkel kémleltem. Ashley-ből ebben a pillanatban kitört a nevetés. Most láttam életemben először felszabadultan nevetni. De nem hogy csak őt. Így embert nem láttam nevetni. Önfeledten nevetett, miközben a halála helyszínére igyekszünk. Ez mosolygásra késztetett. A mosolyomból végül nevetés lett, így együtt nevettem a lánnyal. Nem akarom bevallani, de jól éreztem magam vele. És eddig nem sok ilyen pillanat volt az életemben. Már most az utóbbi 1 napban többet nevettem, mint egész életemben.

-Bocsi, de... - nevetett még mindig - ahogy rám kaptad a fejed. - kezdett csillapodni a nevetésünk.

-Fura egy lány vagy. - mondtam mikor sikerült abbahagynunk a nevetést.

-Mondták már. - vonta meg a vállát mosolyogva. Ebben a pillanatban nem úgy éreztem magam, mint az egyik áldozatommal. Hanem mint egy baráttal. Sose voltak barátaim, de jó érzés volt megtapasztalni ezt is. Kár, hogy nem fog sokáig tartani, de a gyilkolási kényszeremet nem tudom elnyomni.