Ismeretlen ismerős

Chapter ten

- Blake szemszöge

Sietős léptekkel a szobámba mentem. Onnan pedig a fürdőszobába. Muszáj volt lehűtenem magam, így arcot mostam hideg vízzel. Nem tudom mi ütött belém. Először amikor megérkeztünk.

Ahogy ott aludt, olyan ártatlan volt. És olyan érdekes egy lány. Az idefele úton nem kellett volna beszélgetésbe keverednem vele. Basszameg egy hidegvérű pszichopata vagyok. Egy sorozatgyilkos. Egy szörnyeteg. Nem értettem miért, de úgy éreztem ez a lány más. Más mint a többi. Más mint Jess. Lehet hogy miatta ölök lányokat? Ő lenne az oka? Félő, hogy erre a kérdésre soha nem kapok választ. Gondolataimat félrerakva kiemeltem a lányt az autómból. A lakás ajtaját kinyitva beléptem. Szinte minden olyan volt, mint az előzőbe. A lakásokat a maffia építészei majdnem hogy ugyan olyanra csinálják meg. Hisz ha ilyen gyakori költözéssel mindig kapcsolódna egy új tér is, akkor azt szokni kéne, és nem tudnának az embereim a következő bevetésekre kellőképp koncentrálni. A ház külső kinézete azonban teljes mértékben különbözik az előzővel, ezzel megnehezítve az ellenséges maffia munkáját. Az ajtót becsukva magam után indultam el az emelet felé. Mikor felértem bevittem a vendégszobába. Leraktam az ágyra és betakartam, majd mikor kész lettem, a lányt pásztáztam szemeimmel. Nem tudom, mi történhetett velem. A megérkezés pillanatáig szentül megvoltam benne győződve, hogy egyenesen a pincébe, onnan pedig maximum egy hullazsákban kerül ki. Azonban amikor leparkoltam a háznál, és ránéztem a mellettem ülő lányra, mintha minden eddigi magabiztosságomat összesöpörték, és a kukába dobták volna.

Úgy érzem kezdem elveszíteni a józan eszem. Viszont a mai cselekedetem nem ezt támasztotta alá. Mintha semmi se történt volna előző éjjel. A szobába kerülését egy egyszerű hazugsággal letudtam. Viszont a baj ott kezdődött amikor kihúzta a biztosítékot. Talán nem egy székhez van kötözve, de a tiszteletet elvárom. És lehetséges, hogy túl messzire mentem, de...várjunk csak. Miről beszélek? Messzire mentem? Igen, akkor mentem messzire, amikor nem a pincébe vittem egyből. Ez kéne hogy legyen a normális, nem az, hogy pátyolgatom. Sorozatgyilkos vagyok, nem bébiszitter. És ezt így kell normalizálnom. Mint ahogy eddig is.

...

Pár óra múlva kimentem a konyhába. A helyiségbe belépve realizáltam, hogy Liam a pultot támasztja a hátával, és épp egy telefonhívást rendez le.

-Aha. Persze. - a hangjából könnyen kivehető az unottság. - Nem, nem. Biztosan nem. Felégettük az egészet, akárcsak múltkor.

A telefonáló fiú mellett elsétálva, a polcról lekaptam egy üvegpoharat és a csap alá tartva vizet töltöttem bele, majd az ajkaimhoz emelve, nagyot kortyoltam belőle.

-Akkor sem történt semmi, most se fog. Megnyugodhattok. Ha mégis, akkor öt röpke perc alatt ott lennénk. - hasított bele a csöndbe a fiú hangja.

A pohár tartalmát lehúztam, és a mosogatóba helyeztem az üveget.

-Rendben. Oké, mindenképp. Oké. Szia. - tette le végül a készüléket.

-Kivel beszéltél? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.

-Aaronnal. Megint. Minden egyes költözésnél felhív, és egy órán keresztül fáraszt azzal, hogy ő száz százalékig biztos abban, hogy őket is megtalálják az ellenséges maffia tagjai. Ezt már ötödjére csinálja. - magyarázta a fiú egy szemforgatás kíséretében. Aaron is a maffiám tagja, ő szimplán egy másik egységben lett beosztva. Itt azok az embereim vannak, akikre a legnagyobb szükség van, ezt persze ők nem tudják. A többieket pedig szétosztottam, így is kevesebb esélye van annak, hogy megtalál az ellenség, de ha ez be is következne, akkor sincs akkora gáz, mintha egy egész maffiányi ember lenne ott. Liamról röviden annyit, hogy mondhatni a legjobb barátomnak tekintem, ő tud mindenről a múltammal és velem kapcsolatban.

-Pedig már beszéltem vele két költözéssel ezelőtt, hogy megnyugodhat. - mondtam, Liam pedig egyszerűen vállat vont, amolyan 'annak a srácnak mindegy' stílusban.

-Na de veled mi van? Alig látlak mostanában. - kérdezte.

-Semmi különös. Találtam egy új áldozatot. - mondtam neki. Ő soha nem támogatta azt, hogy gyilkolok, azonban nem szólt bele.

-Nem láttam. De mi van vele? Gondolom már egy hullazsákban bomlik valamelyik árok szélén. - mondta.

-Épp ez az. Még él. Tudod hány napja? Négy. Négy kicseszett napja. Ha nem fogom magam megemberelni ma lesz az ötödik. - magyaráztam, közben a hüvelyk és mutató ujjammal az orrnyergemet masszíroztam, valamiféle nyugtatásképp. A fiú mellettem egy sóhajt eresztett ki a száján. Tudtam, hogy neki ezzel nem mondtam olyan egetrengető tényt, de ő azonban tudta, hogy nekem mennyire fontos a három nap szabály. Mindig is az volt, és most a rendszer felborult. Mintha a talajt tépték volna ki a lábaim alól.

-Miért nem ölted meg? Keresztbe tett a költözés? - kérdezte.

-Nem. Bárcsak az lenne a baj. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy én nem vagyok képes véghezvinni, azt, amit amióta az eszemet tudom, csinálok. El tudod ezt hinni? - kérdeztem feldúltan. A nyugodtságomat tettető, magamra kapott álca szertefoszlott.

-Talán csak valami elvonja a figyelmed. - nyugtatott.

-Talán. De mi lehetne az? - kérdetem.

-A költözés. Az ellenséges maffia lekapcsolása. Az egyre közeledő bevetések. Választhatsz. - mondta. Be kellett látnom igaza volt. Talán csak túl nagy rajtam a nyomás.

-Nem is tudom. Arról, hogy miért nincs a pincében egy székhez kötözve arról már hazudtam neki, szóval...

-Várj, várj, várj...nincs kikötözve? - szakított félbe, hangjában meglepettséget véltem felfedezni.

-Hát, nem igazán. - mondtam. - És épp ez az, nem tudom megölni őt ott, mert már bekamuztam valami oltári nagy faszságot.

-Akkor öld meg a szobában? - kérdezett összevont szemöldökkel.

-Azért ha ott valaki meghal nem kevés vér lesz. - mondom.

-Attól még meg tudod ott ölni. Viszont azt jelzem, hogy te fogsz feltakarítani. - nézett rám tettetett fenyegetéssel. Talán ő volt az egyetlen ember, -mint maffiában, mint való életben- akit kedveltem. Azonban azt megtanultam, hogy nem szabad senkihez sem ragaszkodni. Hisz az emberek önzőek. Ezt onnan tudom, hogy én is az vagyok.

Szememet forgatva léptem ki a konyhából, és a lány szobája felé vettem az irányt, egy üveg vízzel a kezemben. Már egy jó ideje nem ivott, csak a kávét reggel, dehát az kinek oltja a szomját? A szoba ajtajához érve elővettem a zsebemből a kulcsot, majd kinyitva az ajtót egy félelemmel teli szempárral találkoztam. Azonban ez az ijedtség hamar elillant, és nem tudtam semmit kiolvasni sem a szeméből, sem a mimikájából. Semleges volt.