Az örök határsértő

1. fejezet - A távolság 1565 kilométer

"Mit gondolsz, nem egyenlíti ki a parányi, egyszeri bűnt ezer jótett?"
/Dosztojevszkij/

– Marnyik elvtársnő! – A szlavisztika intézet igazgatója kilépett az irodájából. – Jöjjön csak.

Feljebb rántottam táskám pántját a vállamon, és beléptem Faludi nyomában az irodába. Az igazgató nem az asztalához ült le, hanem a szoba másik szegletében lévő kanapé felé intett. Egy pillantást vetettem a falon függő, impozáns Lenin festményre, majd annak hátat fordítva leültem a kanapé szélére. Összekulcsoltam ujjaim térdeimen, Faludit figyeltem, az intézetigazgató felkapott egy papírt asztaláról, és letelepedett a velem szemben lévő karosszékbe. Megigazította orrán a szemüveget, homlokráncolva olvasta a cirillel nyomtatott levelet, komor arca semmi jót nem sejtetett.

– Nos, Marnyik elvtársnő... – Megköszörülte torkát, felnézett rám szemüvege felett. – Attól tartok, a Leningrádi Állami Egyetem ismét elutasította a jelentkezését.

Csalódottan csúsztak le kezeim térdemről.

– Sajnálom – tette hozzá Faludi egy árnyalatnyival kedvesebben. – Szeretné elolvasni? – nyújtotta át a levelet.

Bólintottam, és elvettem tőle a papírt, átfutottam a szöveget. Könnyek gyűltek szemembe, legszívesebben elsírtam volna dühömben magam, amikor az indokhoz értem: helyhiány! Méghogy helyhiány egy ekkora egyetemen!

– Nézze, elvtársnő... – Faludi feszülten fészkelődött székében. – Tudom, hogy Leningrád egy gyönyörű város, tele történelemmel, és egyszerűen mesés a helyi kultúra. Megértem, miért szeretne feltétlenül oda menni.

Nehezen fojtottam el a keserű mosolyt – dehogy értette, honnan tudhatta volna?

– Mi lenne, ha inkább Moszkvával próbálkozna? – vetette fel Faludi. – Moszkvában szintén remek egyetemek vannak, több férőhellyel, nagyobb az esélye, hogy bekerül valahova. Az eredményei kiválóak hozzá.

– Nem – ráztam fejem.

Nem akartam Moszkvába menni, Vaszilij pedig végképp nem akarta, hogy Moszkvába menjek.

– Nos... – Faludi megint a torkát köszörülte. – Ha szeretné, leadhatja a jelentkezését ismét Leningrádba. Az utolsó félévét töltené el a Szovjetunióban, és már így is fennáll a lehetősége, hogy elcsúszik az óráival. Biztos benne, hogy nem próbálja meg Moszkvát?

Tartottam Moszkvától, túl közel lettem volna a tűzhöz, és kérdéses volt, Vaszilij át tudta volna helyeztetni magát legalább egy időre a fővárosba.

– Nem is tudom... – motyogtam elbizonytalanodva.

Természetesen értettem, Faludi miért nézett rám úgy, mint aki nem egészen biztos benne, hogy épelméjű vagyok-e. Már harmadszorra utasítottak el ugyanarról az egyetemről, pedig Vaszilij, saját elmondása szerint, minden alkalommal igyekezett közbenjárni az érdekemben. Úgy festett, hogy akárki is nem akarta, hogy én Leningrádban tanuljak, elszántan állt a jelentkezésem útjába. És nem csupán a jelentkezésemet, hanem a vízumkérelmet is rendre megakasztotta; amikor szerelmem mint jegyesének akart vízumot kérelmezni nekem, visszadobták a törvényekre hivatkozva, az ő szemükben ugyanis nem hivatalos lánykérés történt. Vaszilij vízumkérelmét, mint turista, megintcsak elutasították valamiféle katonai szabályzatra mutogatva, amiből én magam egy kukkot sem értettem, Vaszilij pedig egy hatalmas hülyeségnek tartotta.

Tippem kettő is akadt, ki igazgatta a háttérben a szálakat, és keserítette meg vele az életünket: Andrej Minovszkij és Ivan Pokornyijov. Hogy kettejük közül melyikük lett volna a kisebbik rossz, nehéz lett volna eldönteni. Mindenesetre a terv működött, én nem utazhattam a Szovjetunióba, Vaszilij nem jöhetett Magyarországra, mindketten a saját hazánkban ragadtunk.