7. fejezet - Esőcseppek a lámpafényben

906 33 36
                                    

– Neked nem hadgyakorlaton kellene lenned?

Felnevetett, gyönyörködtem őszinte mosolyában.

– Ne haragudj, édes Magda. – Átnyúlt a váltó felett, combomra csúsztatta tenyerét, beleborzongtam az otthonos érintésbe. – Meg akartalak lepni, úgyhogy füllentettem egy kicsit.

Megérintettem a combomon nyugvó ujjait, kezem egészen aprónak tűnt az övén. Elvesztem ebben az egyszerű mozdulatban, a látványban, ahogy végre hozzáértem, és ő hozzám. Szorosabban öleltem magamhoz a csokor rózsát, egy szirom az államhoz ért.

– Még mindig félek tőle, hogy egyszer csak felriadok – suttogtam.

– Itt vagyok, édes Magda – szorította meg combom finoman. – El sem tudod hinni, milyen nehéz volt elhallgatni előled! – csóválta meg fejét. – Felmerült bennem, hogy Kijevben mégiscsak felhívlak, és elmondom. Meghagytam Averjának, hogy akármi történjék, ne engedjen telefon közelébe, rettentő lelkesen teljesítette a feladatát.

– Képzelem – somolyogtam.

A Népköztársaság útján* suhantunk sebesen, egy kicsit talán gyorsabban, mint az megengedett lett volna. A sugárút üres volt, mindössze a fák ágai hajlongtak a feltámadó szélben, itt-ott szemét söpört végig a járdákon.

– Budapesten leszel mindig? – kérdeztem.

– Nem mindig – felelte Vaszilij. – Kaptam néhány nap kimenőt, aztán jelentkeznem kell az egyik laktanyán. – Elgondolkodva ráncolta homlokát. – Elfelejtettem a magyar város nevét. Egyébként nincs messze, amikor lehet, visszajövök Budapestre. Averkij ráadásul be tudott már megint valami lakásba kéredzkedni, kétszobás a hely, úgyhogy jut nekünk is egy – kacsintott rám.

– Szóval most már nem kell a laktanyáról szökdösnöd?

– Nem járhatnék-kelhetnék túl szabadosan, de majd megoldom valahogy.

– Hát persze – kuncogtam.

Lefordultunk az egyik mellékutcába, Vaszilij elvette kezét combomról, a kormányt markolta, előredőlve a házszámokat figyelte.

– Az lesz az – bökött az egyikre, az út szélére kormányozta a kocsit.

Leállította a motort, fürgén ugrott ki a volán mögül, és egy röpke pillanatra megint majdnem kitört belőlem a felszabadult zokogás, mert ez is úgy hiányzott már. Vaszilij megkerülte a kocsit, kinyitotta nekem az ajtót, udvariasan segített ki a járműből. Kivette bőröndömet a csomagtartóból, együtt indultunk el kézen fogva egy sárgás színű épület felé.

A kapun belépve egy tágas, a miénknél sokkal rendezettebb belső udvarra értünk. Vaszilij a lépcső felé húzott, lépteink visszhangot vertek a fehérre meszelt falak között. Az első emeleten végigsiettünk egy széles tornácon, kíváncsian néztem a padlón kirakott pirosas mozaikot, az elég réginek tűnt, talán még a század elejéről maradt ott. Elsétáltunk pár csukott ajtó és rácsos ablak előtt, fel még egy emeletet egy keskeny lépcsőházban, aztán egy szűk folyosón haladtunk végig. Annak végében volt egy ajtó, azt nyitotta ki Vaszilij a kabátja zsebéből előkerült kulccsal. A bejárat nyikorogva tárult fel előttünk, Vaszilij beterelt a sötét lakásba.

Felkapcsolta mögöttem a villanyt, a hirtelen jött fényben hunyorogva pislogtam körbe; egy hosszú előtérben találtam magam, innen nyílt néhány szoba.

– Gyere – húzott az egyik felé.

Odabent szintén villanyt kapcsolt: a helyiség egy kissé üresnek hatott, a tapétázott falak dísztelenek, a bútorok bár újak voltak, a legszükségesebbeken kívül más nem akadt a szobában. Vaszilij becsukta az ajtót, a szekrény oldalának támasztotta a bőröndöm, míg én az éjjeliszekrényre tettem a rózsákat. Már nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, akad-e váza valahol, amikor Vaszilij hátulról átkarolta a derekam, a nyakamba csókolt.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now