13. fejezet - A feladó nélküli levél

460 32 14
                                    

– Szerinted melyik legyen?

Felpillantottam Katkára a szemhéjfesték palettáról, amit éppen nézegettem; barátnőm két rúzst tartott fel, egy téglavörös és egy hidegebb árnyalatú piros színűt.

– Az – böktem az utóbbira.

– Szerintem is – bólintott Katka, a karján lógó kosárkába dobta a megvételre szánt darabot, a másikat a helyére tette, és folytatta útját a sorok között.

A Corvin Áruházban bóklásztunk, Katka eredetileg csak sminket akart vásárolni, mert aznap – a tiltakozásom ellenére – a BRD-be készülődtek Imrével, és Katka elhasználta az ügyeletes kedvenc rúzsát. Hiába találtunk gyorsan utánpótlást, barátnőm hamarosan a ruha részlegen kóborolt. Letettem a palettát, és követtem Katkát, ő éppen egy sötétkék ruhát vett szemügyre.

– A kék nem az én színem – határozott, a többi közé akasztotta a vállfát.

– Neked minden jól áll. – Végigfuttattam ujjaim egy sárga szoknyán.

– Nem, a kék tényleg nem... Várj csak, gyere ide! – kapta le ismét az állványról a ruhát.

– Mi az? – értetlenkedtem, odaléptem hozzá.

Katka elém tartotta a kék ruhát, kritikusan méregetett.

– Nem pontosan ilyen kék, de hasonló lehetne a koszorúslány ruha – töprengett.

– Arról volt szó, hogy elmarad az esküvő – vontam fel szemöldököm.

– Hát, igen, de... – Katka zavartan ismét a helyére akasztotta a vállfát, elindultunk a sorok között. – Mióta visszajöttünk, Imre kicsit olyan... nem is tudom, távolságtartó. Attól tartok, mégis zavarja a dolog.

– Mondott valamit?

– Nem – rázta fejét Katka. – Pont ezt akartam kérdezni tőled: mondott neked vagy Ilonka néninek valamit?

– Nem – feleltem. – Vagyis nem tudom – bizonytalanodtam el. – Anyu meg Imre mintha sutyorogtak volna valamiről egyszer a konyhában, de nem árulták el, miről.

– Fogalmam sincs, mit csináljak – tépelődött Katka. – Hozzá akarok menni Imréhez, de... Tegyem meg most azonnal?

– Hát, nem itt az áruház közepén kellene – próbáltam viccelődni.

– Ez gyenge volt, Magda – véleményezte Katka.

– Az volt – láttam be. – Miért nem kérdezel rá Imrénél, mi bántja?

– Mert sejtem, hogy az esküvő és a gyerek kérdés az oka, és nem tudom, mit mondhatnék neki – magyarázta Katka.

– Ha meg sem kérdezed, nem is fogod tudni, mit mondj neki.

– Lehet – húzta el száját. – Annyira nehéz ez...! – sopánkodott. – Mi lenne, ha elnéznénk a fehérneműk felé – vidult fel hirtelen –, hátha találok valamit, amivel Imrét is kicsit jobb kedvre deríthetném.

– Jaj, fúj – fintorogtam. – Inkább ne.

– Na, gyere – noszogatott. – Az oroszod is értékelné, ha felvennél neki valami szépet, amikor visszajön Budapestre.

Efelől egy szemernyi kétségem sem volt. Hagytam magam elrángatni a fehérnemű részlegre, Katka hamar talált nekem egy fekete, selyem, finom csipke berakással díszített hálóinget, ami, ha lehet, még kevesebbet bízott a képzeletre, mint piros elődje. Hezitáltam ugyan egy kicsit, Katka viszont meggyőzött, hogy Vaszilij imádni fogja, és hát szerettem volna meglepni a szerelmemet.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now