Az örök határsértő

26. fejezet - Valaminek vége, valami elkezdődik

Amikor Vaszilij pénteken este megérkezett, és beszámoltam neki a látogatásról Pokornyijovnál, legkevésbé sem volt elragadtatva.

– Az lenne a legjobb, ha végre békén hagyna – morogta.

– Én kértem, hogy találkozzunk, el kellett neki mondanom valamit, amit Boriról tudtam meg – magyaráztam.

A nappaliban ücsörögtünk, Vaszilij és én a kanapén foglaltunk helyet, lábamat ölében nyugtattam, Vaszilij a bokámat cirógatta. Averkij a karosszékben heverészett, a karfán könyökölve támasztotta fejét, unottan lógatta lábait.

– Ott voltam Magdával végig. – Averkij ásított egyet. – Ivan különben sem volt olyan állapotban, hogy bármivel próbálkozzon.

– Olyan volt, mintha... – A megfelelő szavakat kerestem oroszul. – Nem is tudom, hogyan mondjam. Mintha oda-vissza ugrált volna a jelen és a múlt között. Egyik pillanatban még beszélt hozzám, a következőben mindenfélét összehordott valami Nyikolajról és Grisáról.

Vaszilij és Averkij összenéztek.

– Azt mondják, gyakori jelenség ez azoknál, akik túlélték a háborút – szólalt meg rövid szünet után Vaszilij. – Újraélik a háború eseményeit. Azt hallottam, valami külső hatás váltja ki belőlük általában.

Averkij mocorgott a karosszékben, nadrágja gyűrődését piszkálta a térdén. Vaszilijra sandítottam, ő barátját fürkészte, komoran vonta össze szemöldökét. Kisvártatva megcsörrent a telefon, Averkij úgy pattant fel, mintha megcsípték volna.

– Biztos Alekszja az ilyen későn – hadarta, és a szobájába sietett, hamar csukódott mögötte az ajtó.

Vaszilij szusszantott egyet, és hátradőlt a kanapén, ujjai megpihentek bokámon.

– Édesapáddal beszéltél? – érdeklődtem.

– Apámmal? – Elborult az arca, sejtetve a választ. – Beszéltem vele, igen.

– Elmondta, hogy volt hozzá szerencsém? – kíváncsiskodtam.

– Említette, hogy te vetted fel a telefont, igen – bólintott Vaszilij. – Ezen kívül nem mondott mást.

– Azt hittem, már a hangom alapján is találni fog bennem valami kifogásolni valót – fintorogtam.

Vaszilij ismét cirógatni kezdett.

– Ne foglalkozz apámmal.

– Ő a leendő apósom, nem tehetek úgy, mintha nem is létezne – ellenkeztem.

– Jó, akkor úgy mondom, hogy bízd ide – helyesbített Vaszilij.

Profilját kémleltem, tétován jegyeztem meg:

– Sosem mondtad, hogy az apai nagyapád után kaptad a neved.

– Mert nem számít – vont vállat. – Apám, gondolom, ezzel akarta kivívni nagyapám elismerését. Nem hiszem, hogy sikerült neki.

Egy darabig hallgatunk, elmélázva néztem Vaszilij kezeit, ahogy végigsimított lábfejemen. A másik szobából kiszűrődött Averkij hangja, minden szava édesen cseppent, kétség sem férhetett hozzá, hogy valóban Szása telefonált. Az ablak tárva-nyitva állt, egy kis hűsítő szellő reményében nyitottam ki, de a nappali fülledtség megállt a háztetők felett.

– Mondd csak – könyököltem a támlára –, te mikor fogsz leszerelni?

– Hogy én? – hökkent meg Vaszilij. – Sokára, édes Magda.

– Kipróbálhatnád magad a hadseregen kívül – vetettem fel. – Biztosan találnál valami neked való munkát. Akár rajzolással is.

Vaszilij halványan mosolyodott el.