Az örök határsértő

16. fejezet - Dalolj szépen, madárkám! (2/2.)

Eszembe jutott egy mellékes apróság – legalábbis egykor annak tűnt, de egyszeriben nagyon is fontossá vált.

– Mondd csak – kezdtem –, miért beszél Bori annyira jól németül?

– Mégis miért kellene bármit mondanom? – feleselt Adrián. – Ha megdöglök, minek segítenék nektek előtte?

– Senki sem fog bántani – ígértem.

– Hát persze – gúnyolódott. – Ez a két ruszki a hátad mögött pont úgy néz ki, mintha nem akarnának bántani. – Adrián a padlóra köpött, undorodva fintorodtam el. – Hallgatnom kellett volna Borira, igaza volt, aki egyszer egy szovjet kurvája volt, az az is marad. – A sértés váratlanul ért, mellbe vágott. – Széttetted a lábad ennek is – intett fejével előbb Vaszilij – meg annak is – aztán Averkij felé – meg még ki tudja, hány felettesüknek, mi? – acsargott Adrián.

– Averkij? – szólította meg Vaszilij.

– Üssem? – ropogtatta ujjait Averkij.

– Légyszíves.

Lehunytam szemeim, hogy ne lássam. Hiába, így is tisztán érzékeltem a mozdulatot, csikordult a szék lába, Adrián keservesen jajdult fel.

– A kurva anyádat... – nyöszörögte.

– Ráfáztál, dalos madár, mert ezt pont értem. – Újabb pofon csattant, Adrián felnyögött. – Bocs, ezt a másodikat már amolyan partizánakcióban adtam – szabadkozott Averkij.

Félve nyitottam ki szemeim: Adrián sebe ismét vérezni kezdett, látszólag tovább is szakadt. Felálltam, és remegő kézzel felkaptam a rongyot, ezúttal nem vizeztem be, a sebre szorítva próbáltam elállítani a vérzést.

– De kár, hogy nincs itt Alekszja! – Averkij fel-alá járkált mögöttem. – Olyan pofont adna neki, hogy leesne a feje.

Átfutott gondolataimon, hogy a közel két méter magas, keménykötésű Szása talán már önmagában elég ijesztő látványt nyújtott volna ahhoz, hogy megeredjen Adrián nyelve.

– Kérlek, kérlek, csak válaszolj, és hamar vége lesz, elengedünk – könyörögtem.

– Azt hiszed, hogy teljesen hülye vagyok? – pislogott rám kábán Adrián. – Megmondhatod nekik, hogy hamar végezhetnek velem, mert úgysem fogok mondani semmit.

Levettem a rongyot az arcáról, és a vödör szélére dobtam. Lenéztem a véres kezeimre, és levegőért kaptam, hirtelen hányinger marta a torkomat, megszédültem.

– Fogd ezt! – hallottam Vaszilij hangját.

Az orosz mellettem termett, derekamat átkarolva vezetett a sámlihoz, leültetett.

– Jól vagy? – aggódott.

– A vér... – mutattam kezeim.

Vaszilij közelebb emelte a vödröt, a hideg vízbe mártottam ujjaim, idegesen kapkodó mozdulatokkal tisztítottam meg magam. Vaszilij felállt mellőlem, és visszavette Averkijtől a Makarov pisztolyt.

– Menj, kérdezd meg, hol tudnánk előkészíteni neki egy fürdőt – utasította Averkijt.

Az őrnagy dünnyögött valamit az orra alatt, de engedelmeskedett. Vaszilij becsukta utána az ajtót, amit különösnek találtam, akárcsak azt, ahogyan megváltozott a tartása. Kihúztam kezem a vödörből, nem foglalkoztam vele, hogy lerázzam magamról a vizet, feszült várakozással figyeltem Vaszilijt, aki a pisztolyt Adriánra szegezve lépett hozzá. Adrián zihált kissé, és bár az imént még úgy tűnt, majd' elájul a fájdalomtól, szemei egyszerre élénkebben kezdtek csillogni – nem a tőle megszokott életvidámságtól, hanem a jeges rettegéstől.