25. fejezet - Kísértetek a múltból

521 26 24
                                    

Vaszilij vasárnap este visszament a laktanyára. Noszogatott, hogy még menjünk el ebéd előtt a holmimért, nekem viszont sehogy sem fűlött hozzá a fogam, hogy Imrével találkozzak. A lakásban maradtam Averkijjel, még az ő másnapos jajveszékelését is szívesebben hallgattam, mint Imrével találkozzak.

Pavlov korrepetálása után, egy keddi napon, kora délután merészkedtem haza. Zaklatott voltam, ugyanis az egyetemen váratlan és kellemetlen társaságom akadt. A teremből kilépve belelapoztam a könyvbe, amiben Pavlov megjelölt nekem ceruzával egy cikket, azt kellett a következő különórára lefordítanom. Katonai szakszöveg volt. A szótár, amit szeptemberig kölcsönkaptam, szintén ott pihent a táskámban. Bár nagy segítséget jelentett a szótár, előző este, amikor egy másik fordítással vesződtem, kínomban már Averkijtől kértem segítséget.

Lemondó sóhajjal csaptam hónom alá a kötetet, és reménykedtem benne, az őrnagyot elég jó kedvében találom ahhoz, hogy válaszoljon a kérdéseimre. A gondolataimba mélyedtem, észre sem vettem, hogy valaki követ, csak amikor megfogta mögöttem az egyetem súlyos ajtaját.

Bori szemeiben gyilkos harag égett. Megszeppenve hátráltam ki az utcára, kezemben szorongattam a Pavlovtól kapott könyvet, készen rá, hogy azzal védekezzek, ha Bori rám akart volna támadni.

– A nyílt utcán vagyunk – emlékeztettem, mielőtt bármit mondott vagy tett volna.

Elsétáltak egy páran mellettünk, az Astoria felé egy villamos csikorgott. Ez valamennyire megnyugtatott, habár raboltak már el korábban a nyílt utcáról, és meg mertem kockáztatni, hogy Borinak is lettek volna rá eszközei.

– Rövid leszek – szólalt meg vészjósló higgadtsággal a lány. – Először is – tartotta fel mutatóujját –, soha többet ne merészeld betenni a lábad a BRD-be.

– Én... – kezdtem volna mentegetőzni, legkevésbé sem érdekelte.

– Másodszor – kinyújtotta középsőujját –, másodszor pedig azt ajánlom, hogy nézz a hátad mögé, Marnyik. Nem számít, melyik szovjetnek vagy a kurvája. Vigyázz magadra.

Azzal elviharzott mellettem, elhaladtában nem mulasztott el a vállamnak ütközni. Bori ezúttal sem pillantott hátra, és átfutott gondolataimon, hogy utána kiáltok: neki kellene a háta mögé néznie! Végül mégsem tettem, bíztam benne, az előnyünkre fordíthatjuk ezt a rossz szokását.

A konyhába lépve még mindig Borin járt az eszem. Borús hangulatomon tovább rontott, hogy a szobámba lépve azonnal észrevettem Katka holmijait a sajátjaim között. Lerogytam a székre, megereszkedett vállakkal, ölembe ejtett kezekkel ücsörögtem a felfordult szoba közepén, és ugyanazt kérdeztem magamtól, amit Katka is a múltkor: hogy jutottunk el eddig?

Kihúztam a komód alól a bőröndöt, és elkezdtem bepakolni a Vaszilijtól kapott könyveket. Kulcsot aznap reggel kaptam Averkijtől a lakáshoz, nem kellett rá várnom, úgyhogy siettem, nehogy belefussak otthon Imrébe. Félóra alatt végeztem, és már az ajtó felé vonszoltam a bőröndöt, amikor eszembe jutott, mégiscsak meg kellene hagynom nekik, hol vagyok és hogyan érnek el. Először közös üzenetet akartam írni, végül aztán két külön cetlit hagytam a két szobában, mindkettejüknek ugyanazt írtam: "Ezen a címen lakok Vaszilijjal és egy barátjával. Leírom a telefonszámot is. Akkor keressetek, ha sürgős. Magda"

Katka cetlijének a hátuljára még odafirkantottam: "Ugyanezt írtam Imrének is. Te azért gyere el valamelyik este. A barna hajú tiszttől ne félj, csak a szája nagy."

A nehéz bőröndöt cipelve végtelenül hosszúnak tűnt az út a Bajza utca megállóig, onnan pedig a lakásig. Kifulladtam, mire megmásztam a lépcsőket, lábbal löktem be a bőröndöt az ajtón. Lehuppantam rá, úgy rángattam le a cipőmet, térdemre könyökölve ücsörögtem egy darabig, míg rendeződött lélegzésem.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now