Az örök határsértő

16. fejezet - Dalolj szépen, madárkám! (2/1.)

Május másodikán még érezni lehetett a majálisok lángos és vattacukor illatát a levegőben, ám az élet hamar visszatért a rendes, dolgos kerékvágásba.

Visszatérve az egyetemre, a tanszéken mindenkit csak egy valami foglalkoztatott, hamar híre ment ugyanis, kik azok a diákok, akik letehetik a záróvizsgát. Bori nem volt közöttük. Talán megint megbukott Pavlovnál, talán valami más oka volt, a lényeg, hogy egyelőre nem fenyegetett a veszély, hogy az egyetemen szem elől tévesztem. Átfutott a gondolataimon, hogy Pokornyijov is állhatott a bukása mögött, hiszen a markában tartotta Faludit.

Akárhogyan is, nekem valahogy Bori közelébe kellett férkőznöm, és egy esetleges újabb korrepetálás ürügyén leszólíthattam. Az udvaron pillantottam meg azon a csütörtök délutánon, egy pad támláján ücsörgött, lába mellett ott hevert a hanyagul ledobott táskája. Önmagához híven férfi inget viselt, könyökéig feltűrte a világoskék szövetet, a térdén könyökölve cigarettázott. Feltűnt, hogy a barna kordbársony nadrág alól kivillanó zoknija felemás volt, egyik sötétebb, mint a másik. Legkevésbé sem odaillő látványt nyújtott a patinás egyetem épülete előtt.

Bori észrevett, lejjebb eresztette a cigarettát, ellenségesen mért végig. Igyekeztem a lehető legbarátságosabban mosolyogni rá, Borit azonban egyáltalán nem hatotta meg.

- Szia, Bori! - köszöntem rá.

Szívott egyet a cigarettából, ujjai között forgatta a szálat, lassan kifújta a füstöt, és még egyszer végigmért.

- Mi van, Marnyik? - vetette oda. - Jöttél szórakozni a nyomoromon?

- Nem, nem azért jöttem - feleltem higgadtan. - Hallottam, mi történt, és...

- Persze, hogy hallottad - vágott szavamba, és megint szívott a dohányból. - Mindenki hallotta - zavarosan szállt fel ajkairól a szürkéskék füst, ahogy indulatosan hadart -, mert ez az egész tanszék olyan, mint egy kibaszott falu.

- Sajnálom - füllentettem.

- Képzelem - fintorgott Bori.

- Tényleg sajnálom. - Egy kicsit valóban szántam. - Ha gondolod, korrepetállak szívesen.

- Azt hiszed, hogy olyan kurvára nagyokos vagy, mert széttetted egy szovjetnek a lábad? - szúrt oda gonoszul.

Próbáltam uralkodni a vonásaimon, nehogy árulkodjonak róla, mennyire rosszul estek a szavai. Nem akartam megadni neki az örömöt.

- Ami Vaszilijt illeti - fontam össze karjaim mellkasomon -, szakítottunk. Kiderült, hogy megcsalt.

Ez a hazugság nem jött annyira természetesen, mint a másik. Összetörte a szívem, hogy nem hordhattam az eljegyzési gyűrűt, és azt kellett mondanom másoknak, hogy Vaszilij egy csaló.

Úgy festett, Bori mégiscsak hitt nekem.

- Magadnak köszönheted, hogy most hoppon maradtál - mart belém kaján élvezettel. - Nem kellett volna a fajtájával kezdened.

- Ami történt, megtörtént - morogtam. - Legalább az oroszom fejlődött.

- Igaz. - Bori szívott egy utolsót a cigarettából, és eldobta. - Lehet, nekem is össze kellene feküdnöm egy orosszal. - Leugrott a padról, és a vállára kapta táskáját. - Az ilyen lányoknál, mint amilyen te meg Viola vagytok, úgyis ez a módi, nem? Furcsa, hogy még nem vett be a hülye bandájába, összeillenétek.

Zsebre dugta kezeit, kihívóan nézett szemeim közé, lekezelő mosoly bujkált szája sarkában. Nyelvem hegyén volt a dühös kérdés: mégis milyen lánynak tart engem? Nem veszhettem össze vele, inkább meghunyászkodtam: