Az örök határsértő

19. fejezet - Anyegin válasza

megjegyzés: Dőlttel szedtem a sorokat, amik nem tőlem származnak, hanem Puskin művéből.

_____

A padkán egyensúlyozva sétáltam fel-alá a hátsó kapunál, a menza dolgozói ugyanis azon jártak be az iskola területére, ott vártam hát Emmára. Négy után néhány perccel bukkant fel anya oldalán, mindketten szatyrot cipeltek, és beszélgettek valamiről. Amikor Emma észrevett, vidáman integetni kezdett. Leugrottam a padkáról, és kinyitottam nekik a kaput.

– Mehetünk egy darabon együtt, anyu – vetettem fel.

– Beszélgessetek csak – mosolygott anya. – Hazatalálok egyedül is, ne aggódj.

Elköszönt, és elindult hazafelé.

– Nehéz a szatyrod? – fordultam Emmához.

– Nem – rázta fejét.

– Akkor van kedved elsétálni a Majakovszkij parkhoz? Annyira nincs messze.

– Mehetünk.

Két kezem zsebre téve sétáltam Emma mellett, az egyikben ott rejlett a cigaretta, amit Vaszilijtól kaptam, a megviselt doboz sarkát piszkáltam. Emmát figyeltem, jobban szemügyre tudtam venni, mint előző nap. Az arca sokkal teltebbnek és pirosabbnak tűnt, a haja is egészségesen fénylett, szemeibe visszatért a régi szerény, de életszerető csillogás.

– Ne haragudj, hogy nem írtam – szólalt meg. – Sokszor akartam, de aztán mindig történt valami. Jó, hogy itt vagy most.

– Aha, jó – hagytam rá kedvetlenül.

– Baj van?

– Kicsit összevesztünk Vaszilijjal, de semmi komoly – füllentettem. – Mesélj, te hogy vagy?

– Ó, mostanában minden sokkal jobb! – újságolta boldogan. – Mióta Gerlei Palika elköltözött – fogta halkabbra a hangját –, azóta teljesen megkönnyebbültem.

– Elköltözött? – csodálkoztam.

– Úgy van – bólogatott. – Elköltözött valahova az anyjával. A házat eladták, Jankó István fia és a felesége lakik most ott. Emlékszel rájuk? Pár évvel felettünk jártak, folyton az aulában nyalták-falták egymást.

– Várj, várj – hadonásztam –, Gerlei elköltözött?!

– El, igen. Még Kalmár Dávid sem tudja, hova. Mintha elnyelte volna őket a föld.

Döbbenten pislogtam Emmára – ezt én csináltam? Izzadni kezdett a tenyerem, minden gondolatom elcsitult, mintha önmagamra meredtem volna hitetlenkedve. Azzal a buta levéllel ráijesztettem Gerleiékre, az egész életüket hátrahagyva elmenekültek a városból?!

Olyan nagy baj az, ha ezzel a barátodnak segítettél? – duruzsolta fülembe egy gonosz hang, ami Pokornyijovot idézte.

– Meglepő, igaz? – fűzte tovább Emma. – Nem mondhatom, hogy nem örültem neki, de egy kicsit tényleg különös. Egy időben arról suttogtak, hogy esetleg... hát, tudod – pillantott rám sokatmondóan. Bólintottam, értettem, mire gondolt. – Takácsné aztán közölte, hogy Gerleiné járt bent a hivatalban, hogy bejelentse az itteni lakcíménék a megszűnését, azt viszont Takácsné sem tudja, hova mentek. Lehet, Miskolcra, lehet, messzebb.

– Ha Miskolcon lennének, valaki biztosan látta volna őket – vélekedtem.

– Az igaz – értett egyet Emma.

Nem baj az, hogy elköltöztek, Gerleiért akkor sem lett volna kár, ha munkatáborba vitték volna, megérdemelné – győzködtem magam.

Elértük a Majakovszkij parkot, annak túloldalán ott állt az újonnan nyitott Park étterem. Nem tetszett az épület kívülről csempézett fala, viszont méretre valóban ideálisnak tűnt egy kisebb lakodalomhoz. A Majakovszkij parkot egyébként tényleg szépen rendbe hozták, színes virágokkal és fiatal gesztenyefákkal ültették be.