15. fejezet - Hogyan tovább?

575 28 16
                                    

A magassarkú talpa beleragadt a friss betonba, felkavarodott körülöttem a por, az apró szemcsék között ott remegett apa hangja:

– Magda? Itt vagy?

Megkapaszkodtam a mozdulatlan futószalagban, próbáltam a kijárat felé húzni magam.

– Apa! – kiáltottam. – Apa, várj meg!

Hiába erőlködtem, egyszerűen képtelen voltam mozdítani a lábaim, mintha bokáig süllyedtem volna a cementben.

– Hadd segítsek – kapta el a derekam hátulról egy erős kéz, hirtelen perdített meg.

A következő pillanatban már nem a gyárban voltam, az iskola előtt álltam, ugyanazt a fekete ruhát viseltem, amit az április negyedikei esten. A cipőim eltűntek, mezítláb léptem be a kapun.

– Gyerünk, Magda! – lépett ki egyszeriben Bercsényi a bejáraton, idegesnek tűnt. – El fogsz késni!

– Honnan? – értetlenkedtem.

– Hát az érettségiről, honnan ugyan? – bosszankodott a tanár úr, odasietett hozzám, és karon ragadott. – Újra kell írnod!

– Újraírni?! – szörnyülködtem. – Miért?

– Mindenki tudja, hogy csaltál, Magda. – Bercsényi a régi osztálytermünkbe vezetett, az egyik padon toll és a matematika feladatsor várt rám. – Most újra kell írnod az összes érettségit, kezdve a matematikával.

– Na, de... – Megrökönyödve huppantam le a székre. – Évek óta nem matekoztam! Meg fogok bukni!

– Az már nem az én bajom.

– Édes Istenem! – fogtam a fejem az érettségi sor felett. – Én ebből semmire sem emlékszem.

Felriadtam.

Vaksötétben feküdtem, ami egy pillanatra megriasztott, felkönyököltem, lecsúszott vállamról a paplan. Azt örömmel állapítottam meg, hogy a fejfájásomnak jót tett az alvás, teljesen elmúlt. Gyomrom még mindig kicsit zaklatott volt, a szám pedig teljesen kiszáradt, jólesett volna egy pohár víz. Az ajtó alatt szűrődött be egy keskeny sávban némi fény, lépteket és duruzsolást hallottam. Kimásztam az ágyból, hátratúrtam kócos hajam, és úgy, ahogy voltam – egy szál bugyiban és Vaszilij egyik gyűrött ingében – kimentem a szobából.

Vaszilij és Averkij beszélgettek a konyhában, egyikük sem figyelt fel rá, hogy a folyosó másik végében kinyitottam az ajtót.

– Mert szerinted mégis mi a francot kellene tennem? – idegeskedett Vaszilij. – Üljek karba tett kézzel, és nézzem végig, hogy Magda belekeveredik valamibe?

– Nem ezt mondom – ellenkezett Averkij. – Alaposan át kell gondolnunk, mit csinálunk, nagy a tét.

– Azt hiszed, hogy nem tudom? Nem hiszem el, nem hiszem el... – Vaszilij fel-alá járkált, keményen lépett. – Az egész az én hibám, el kellett volna mondanom Magdának, a rohadt életbe is...

– Minden teljesen jól működött volna, ha Ivan nem rondít bele a tervünkbe – vélekedett Averkij. – Valahogy ezt is a javunkra fordíthatjuk.

– Mégis hogy?

– Hát... azt még nem találtam ki.

– Nincs ezen mit szépíteni, Pokornyijov legyőzött minket – dühöngött Vaszilij fojtott hangon. – Ó, de ha megtudom, hogy akár egy ujjal is hozzáért Magdához, esküszöm neked, hogy megölöm. – Hangja érzelemmentesen kongott, rám ijesztett. – Kinézem belőle, hogy az apjáért cserében azt kérte Magdától, hogy... adja oda magát neki.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now