31. fejezet - Mostantól örökké

683 30 25
                                    

– És ha belegondolok, Vaszilij csak azért akarta, hogy írj neki, hogy gyakorolhasd az oroszt... – dünnyögte anyu.

Katka felkacagott, megremegett kezében a pirosító ecset.

– Ne tessék nevettetni, Ilonka néni.

– Bizony ne – morogtam. – Nem szeretnék elmaszatolódott sminkben férjhez menni.

A nappalink közepén ültem egy széken, anya a hajamat kötötte fel a Vaszilijtól kapott, piros cérnával hímzett szalaggal, Katka sminkelt. Már felvettem a ruhát és a fehér, vadiúj selyemharisnyát, a fehér cipő a küszöbön várta, hogy belebújjak. Az asztalon egy vázában ott volt a menyasszonyi csokor, a fehér rózsák közé elvétve beszúrtak néhány sárga szálat is.

Kezeimet tördeltem. A körmeimet Katka festette ki aznap reggel gyöngyház fényű lakkal.

– Ne piszkáld! – szólt rám. – Le fog pattogni.

– Bocs – motyogtam. – Ideges vagyok.

– Az normális – nyugtatott anyu. – Ideges az ember lánya, ha pár órán belül férjhez menni készül.

– Nem is értem – nevettem feszülten. – Boldog vagyok. Szeretem Vaszilijt. Akkor mi bajom van?

– Csak izgulsz, hogy minden rendben menjen. Mindenki így van ezzel az esküvője napján, ne félj – bölcselkedett anya.

Nálunk máris annyi őrültség történt, hogy alig győztem kapkodni a fejem.

Egészen péntekig úgy volt, hogy Averkij nem jöhet el az esküvőre, az őrnagy azonban nem adta fel könnyen. Bognár egyre csak hajtogatta, hogy hosszú az út, a seb túl friss, baja eshet.

– Mi bajom esne már? – replikázott Averkij. – Csak nem fognak még egyszer lelőni!

– Akkor sem ajánlom – jelentette ki Bognár.

– Bánom is én, mit ajánl! – hőbörgött Averkij, és még Szása is alig bírta lefogni, nehogy kiugorjon az ágyából. – Úgy tesz, mintha halálos beteg lennék, pedig csak meglőttek! Saját felelősségemre elmegyek! A legjobb barátom esküvője! Én nem fogok itt gubbasztani, mint egy hülye! Ha nem enged, zárjon be a pincébe, mert az ablakon is kimászok, ha kell!

Legnagyobb meglepetésünkre, Pokornyijov sietett a segítségünkre:

– Elvihetik az én Volgámat – vetette fel. – Abban több a hely, Averkij kényelmesen el tud feküdni hátul.

Éppen bent voltam Averkijnél, amikor a tábornok felajánlotta, hogy Szása az ő kocsiját vezesse. Nem néztem rá, nem is köszöntem meg. Ha arra játszott, hogy majd hálálkodni kezdjek neki, rosszul számolt.

Bognár egy gyenge pillanatában engedett: beleegyezett, hogy Averkij saját felelősségére elhagyja hétvégére a kórházat, de legkésőbb vasárnap estére vissza kellett mennie. Averkij ujjongott.

Hatan utaztunk haza: Vaszilij, Katka, Imre és én a Pobedában, mögöttünk suhant a fekete Volga Szásával és a hátsó ülésen fekvő Averkijjel. Az őrnagy édesapja, Szergej Budapesten maradt, Averkij – valahogyan – meggyőzte őt, hogy elég, ha Szása a gondját viseli. Tudtam, hogy Szása és Averkij követett minket az ismerős kocsival, nekem mégis görcsbe ugrott a gyomrom, akárhányszor megláttam a visszapillantóban a Volgát, Pokornyijov jutott az eszembe. Így vagy úgy, de megtalálta a módját, hogy az esküvőm napján is kísértsen, mégha nem is állt szándékában. Habár a tábornokról nem feltételeztem, hogy nem tudja, mit csinál.

A tanú kérdése megoldódott, és Bercsényiék sem akadékoskodtak, amikor Averkij másodmagával állított be hozzájuk, szívesen adtak helyet Szásának is. Nem győztem hálálkodni a tanárnőnek.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now