23. fejezet - Előbb vagy utóbb

525 23 10
                                    

Legkevésbé sem tartottam jó ötletnek egy asztalhoz ülni Imrével és Vaszilijjal. Aggodalmamat csak tetézte, hogy Katka és Imre között is feszült volt a hangulat.

– Szeretném, ha türelmes lennél Imrével. – Elsimítottam az ing gyűrődéseit Vaszilij mellkasán. – Nehéz időszakon megy most keresztül.

Vaszilij mindössze hümmögött. Ahhoz ismertem már eléggé, hogy érezzem benne a nemtetszést. Átöleltem derekát, és ajkaimat biggyesztve, kérlelően pislogtam rá.

– Tudod, hogy én hajlandó vagyok békülni a bátyáddal, ha ő is – enyhült meg.

– Tudom, pontosan ezért bízom benned jobban, hogy képes vagy nyugodtan kezelni a helyzetet. Csak engedd el a füled mellett, ha Imre bunkón viselkedik, jó? – kértem.

– Édes Magda – Vaszilij arcomra simította tenyerét –, én nem bánom, ha engem elhord mindennek. Az viszont, ahogy veled viselkedik miattam, legkevésbé sem tetszik, és a bátyád vagy sem, beverem a pofáját, ha csúnyán beszél veled.

– Ez csak testvéri csipkelődés – keltem Imre védelmére.

– Amit a bátyád művel, az nem testvéri csipkelődés – vitatkozott Vaszilij. – A testvéri csipkelődés az az, amikor meghúzom a húgom haját, mert az agyamra megy. Vagy ugratom, hogy már megint valami új színészbe vagy zenészbe szerelmes. Minden héten másért van megbolondulva.

– Szegény húgod – kuncogtam.

– Inkább engem kellene sajnálnod – mímelt sértődést –, senki sem tud úgy az idegeimen táncolni, mint Nágya.

– Abban én is bűnös vagyok, hogy szeretek a bátyám agyára menni – ismertem be. – Na, nem mintha ő nem bosszantana engem. Mindegy is – legyintettem. – Csak kérlek téged, hogy légy vele türelmes. Még a végén kiderülne, hogy mindketten kedveltek valami fiús hülyeséget.

– Kötve hiszem, hogy nekünk van miről beszélgetnünk. Fiús hülyeségről pedig főleg nincs, a bátyád még sorkatona sem volt.

– És annak mi köze ahhoz, mennyire férfi vagy sem? – értetlenkedtem.

– Nagyon is sok – felelte komolyan Vaszilij. – Otthon lenézik azokat a férfiakat, akik nem teljesítették a kötelezőt.

– De most nem a Szovjetunióban vagy – emlékeztettem.

Vaszilij döbbenetet színlelt, mire a szememet forgattam, gyengén ütöttem vállára. A szekrényhez léptem, és az ajtóra szerelt tükörben szemügyre vettem magam. A konty, amibe néhány perccel korábban kötöttem a hajam, szörnyen borzasnak tűnt, elégedetlenül bontottam ki, és kezdtem újra.

– Fogalmam sincs, mit fogunk kezdeni a hajammal az esküvőn – nyafogtam a mögém lépő Vaszilijnak.

– Nekem kiengedett hajjal tetszel a legjobban – bókolt.

– Nem lehetek kiengedett hajjal az esküvőn! – zsörtölődtem. – Tartsd meg, kérlek. – Vaszilij segítőkészen tartotta a copfomat, amíg átkötöttem a piros pöttyös szalaggal. – Katasztrófa – fújtattam, miután végeztem, Vaszilij elengedte a hajam. – Kopasz leszek.

– Ne légy kopasz, szerelmem.

– Nem szeretnél kopaszon? – fordultam felé, csípőre tettem a kezeim.

– Nem arról van szó, hogy ne szeretnélek, csak így jobban tetszel – magyarázkodott.

– Tudd meg – böktem meg mellkasát –, hogy én szeretnélek kopaszon is. Azt mondja az eskü, hogy jóban, rosszban, egészségben, betegségben... – soroltam.

Az örök határsértőWhere stories live. Discover now