Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Angyalok vagy ördögök?

"Ügynöki alapszabály: soha senkiről ne legyenek feltételezéseid"

Amikor megérkezek Charlie-hoz, nagyon lelkesen fogad, két hónappal ezelőtt láttam utoljára.
Nehéz úgy ügynöknek lenni, hogy közben van egy családod.
Helennek ott kellett hagynia a kislányát, Helen anyukájával. A nagymama, Rose nagyon szereti a kis csöppséget és minden percben gondoskodni akar róla, viszont tudom azt is, hogy Helennek már most nagyon hiányzik, soha nem mutatja ki, de ismerem annyira, hogy tudjam mit érez. Tizennyolc volt, amikor megszülte Jasmine-t, egy egyéjszakás kaland jóvoltából, így az apját életében nem látta, én és Helen viszont igen: Egy washingtoni börtönben őrzik fegyvercsempészésért. Utálja a gyerekeket.

Az én családom más volt, anyu az ideje nagy részét a kórházban töltötte, hogy életeket menthessen, apám szintén keveset volt otthon, így nem jelent akkora fájdalmat, ha nem látom őket egész héten vagy akár egy hónapot, de egy gyerek más.

Charlie és Scarlett a munka miatt váltak el, tizenöt éves voltam. Őszintén szólva, én örültem neki, eggyel kevesebb ember, akinek árthatnék.

És hogyan lettem ilyen hamar ilyen beosztásban ügynök? Ez az amit senkinek sem szívesen válaszolok meg. Talán nyolc éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy bármi is legyek én szeretnék az embereknek segíteni, már akkor is önálló voltam. A CIA-nak van egy programja; gyerekeket képeznek ki kémkedésre, így ezt akartam csinálni. Amikor elmondtam a szüleimnek azt hittem sokkot kapnak, néma csöndben álltunk jó ideig. Aztán rájöttem, hogy semmi pénzért sem engednének el, így bevetettem azokat a képességeket, amiket a sorstól kaptam.

A CIA első napján találkoztam Helennel, Ryannel és Riley-val. Helennek már a nagyszülei is ezt csinálták, Riley-t gyermekkorában az apja nevelte, lopni tanította. Egy idő után elege lett és szembe szállt az apjával, az apja majdnem megölte őt, az utolsó pillanatban ért oda egy CIA ügynök, ő így került ide. És Ryan...különleges története van. Ryan, vérfarkas nem véletlenül a legjobb ügynök.

– Jess, szia!

Apa húz ki a gondolataimból.

– Szia, apa!

Jó szorosan megölel, aztán vett rám egy pillantást, majd elmosolyodik.

– Tisztában vagy vele, hogy tizenkilenc éves korod óta semmit sem változtál?

Igen, apa tisztában, és nem repesek az örömtől. De ezt inkább nem mondom

– Úgy látszik elég jól tartom magam – vigyorgok apára.

– Mi lenne ha be mennénk? Elég hideg van idekint.

– Benne vagyok. Ez a banda is a legjobb várost választotta törzshelyüknek, sosem süt a nap.

– Ez itt Forks, Jess, már megszokhatnád – mosolyog rám grimaszolva Charlie.

Charlie előre enged a házba, ami szinte még mindig ugyanolyan mint jó pár évvel ezelőtt volt. A ház kívülről fehér és bent sincsenek nagyon rikító színek, tükrözi apám személyiségét.
Apa a legrendőrösebb rendőr, akit valaha láttam, fekete haj, bajusz és úgy néz ki egyenruhában, mintha egy filmből lépett volna elő.
Először a szobámba megyünk, régen elfértem benne, de manapság már örülök ha aludni és jelentéseket írni tudok itt. Az ágyamon az az ágynemű van, amit még kis koromba kaptam, elragadnak az emlékek: néhány hónapot éltünk ebben a házban azután mind a hárman elköltöztünk a nyüzsgő Washingtonba, miután a szüleim elválltak apám visszaköltözött ide.
Az ágy mellett van egy kis éjjeli szekrény amelyen egy régi kép van, kettőnket ábrázol egy vidámparkban. A szekrényem mellett van a fürdő, elég nagy a szobához képest. Van egy hatalmas nagy ablakom is, bár ezt inkább kihagytam volna.