Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Kontroll

„Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Szükségünk van legalább egyvalakire, akivel megoszthatjuk a legnagyobb gondjainkat is- egy emberre, aki azt mondja: Szeretlek és elfogadlak téged úgy, ahogy vagy, bármi is történjen"

Könnyen visszatalálunk arra a helyre, ahol Saméket tanítottuk. A legtöbben visszatértek, így már csak mi hiányoztunk a csapatból. Elég furán jön ki, hogy ketten jövünk vissza, mikor nem is együtt indultunk el, de senki sem szól ezért egy szót sem.
Odamegyek Carlislehoz, Jasper mindent belead, hogy ne kezdjen el féltékenységi műsort előadni a többiek előtt, így hálás pillantásokkal jutalmazom.

– Nem történt semmi olyan. – mondom a férjjelöltemnek

– Elhiszem, bízok benned. – válaszolja.

– Pedig nem kellene. – sóhajtom.

Még egyszer-kétszer megnézzük, hogy a farkasok, hogy boldogulnak a szabályokkal és a harcmozdulatokkal, majd elköszönünk tőlük és elindulunk vissza Forksba.
Körülbelül tíz métert megtétele után megcsap a vér illata.
Ajaj, illat! És nem szag! Miért pont egy olyan ember sérült meg, akinek a vére még engem is csábít?
Nagyon sok vér.
És nem egy emberré, hanem legalább kettőé.
A tekintetem gyorsan Jasper irányába fordul, aki már indulna is megkóstolni a vérző klienseket.
Még jó, hogy a társa vagyok, így le tudom állítani.
Elé állok mielőtt még megtörténne a baj és úgy helyezkedek, hogy a szemembe tudjon nézni és csak arra koncentráljon, de elfordítja a fejét és a vér szagának irányába leskelődik, ezért az egyik kezemmel megfogom az állát és magam felé fordítom.

– Nem. – mondom.

Ezzel sokra nem mentem, mivel újra másfele nézeget.

– Azt mondtam, hogy nem! – szólok határozottan. – Rám nézz, oké?

Ez végre beválik és most már csak rám figyel.

– Jófiú. – paskolom meg az arcát.

– Carlisle, Jess, ti menjetek, valószínűleg szükség lesz rátok, mi maradunk. – mondja Alice.

– Nekem nem igazán kellene mennem. – jelentem ki.

– Miért? – lepődik meg Sam.

A két fekete szememre mutatok.

– Előbb nem voltál éhes. – mondja.

– Úgy látszik ennek az embernek a vére nagyon csábít.

– Menned kell, több sérült van, egyedül Carlisle nem fog tudni segíteni. – bátorít Rosalie.

Tényleg muszáj leszek menni és az időt sem kellene húzni, szóval erőt veszek magamon és bólintok.

– Sam te és még néhányan gyertek utánunk. – szólok oda neki, majd fénysebességgel megindulok a vér illatának irányába.

Eszméletlenül sok vért veszthettek, mivel már egy jó ideje megyünk, ennek ellenére még mindig nem találjuk őket, de a vér szaga továbbra sem erősödik.
Ezeken gondolkodva a futás közben rálépek valamire, egy olyan dologra, aminek nem lenne keresni valója egy erdőben: egy pisztoly, amit a forróságából ítélve nem rég elsüthettek. Egy olyan pisztoly van az erdőbe, amit a forksi rendőrök használnak.

– Hát ez nem jó. – mondom félve.

Mélyen belélegzem a levegőt, így nem csak a vér illatát fedezem fel, hanem másét is:
Vámpírméreg.

– Victoriáék? – kérdezi Carlisle.

Biccentek és a szagok irányába veszem az irányt, amik végre felerősödnek és hamarosan megtaláljuk a sebesülteket.
Hárman vannak és ahogy sejtettem mind a hárman rendőrök. Mindegyikük apám barátja. Nolan szőke hajából szinte semmi nem látszik, az egészet vér borítja. A fél arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, az egyik szeme nincs is meg. A nyakán egy óriási lyuk tátong, amiből még mindig ömlik a vér. A pulzusát sem kell megnéznem, hogy tudjam, hogy már halott.