Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Találkozás a végzettel

"A végzet ott körözött körülöttünk. Éreznem kellett volna, s akkor talán minden másként alakul."

A korházban ülök, épp a vérnyomásomat mérik. Tyler mellettem van egy ágyon, csak egy függöny választ el egymástól minket, néhány perccel ezelőtt hoztak be minket, de előbb kért tőlem ötödjére bocsánatot.
Elmondta, hogy egy kocsi kihajtott a parkolóból, de olyan hirtelen, hogy Tylernek elkellet rántania a kormányt, viszont a jeges talaj miatt a kocsi kerekei megcsúsztak, így az irányíthatatlanná vált. Így lettem majdnem palacsinta.
De ott voltak a Cullenék.
Tyler is szerencsére megúszta kisebb sérülésekkel, nagy a valószínűsége, hogy holnapra lesz egy pukli a fején, de komolyabb baja hála az égnek nem lett.
Egy nővér vizsgál meg, orvost a közelben sem látok, (a szerencse most nekem kedvezett) még csak az kéne, hogy találkozzak a hatodik Cullennel. Ő biztosan rájönne, hogy ki vagyok.
Ahogy érzem, súlyosabb szerencsétlenséget átélt pácienst is behoztak a kórházba. Megcsapja a vér az orromat, az az ember jó sok vért veszthetett. Miközben próbálok nem oda figyelni a vér szagára, de az ajtó kinyílik, így a szag még jobban felerősödik. Apám lép be a helyiségbe, a szolgálati ruháját viseli és egy kicsit sem boldog.
Megértem őt, nem biztos, hogy szeretett volna látni laposan.

– Jessie! – sóhajt fel megkönnyebbülten.

Mielőtt az ágyamhoz érne megszólítja Tylert:

– Veled még számolunk! Búcsúzz el a jogsidtól!

– Apa, nem az ő hibája, cseszegessd az égieket, miattuk csúszik az út! – nyugtatom le.

– Meg is halhattál volna!

– Így igaz, de nem haltam meg és voltam már halálosabb helyzetben is, szóval hagyd őt békén, így is egy életre elment a kedve a vezetéstől és ő rosszabbul is néz ki, mint én!

Apu kicsit megnyugodott, de még mindig ideges.
Egy alak jelenik meg az ajtóban,  méz szőke haja és sápadt bőre lenyűgöző hatást kelt a neonfények miatt. A leggyönyörűbb pasas, akit valaha láttam, gyönyörűbb, mint hittem és ez baj, mert azt hiszem pillangók kezdtek repkedni a gyomromban. Nem! Nem tetszhet! De a szívem mást mond...
Ezt.
Én.
Már.
Komolyan.
Nem.
Hiszem.
El.
(A szerencse elhagyott...)
Az utolsó Cullen is belerondít az életembe.
Ha ide jön, bizisten, hogy leugrok az ágyról és soha senki nem talál meg, mert kifutok a világból.
Erre tart.

– Hallom itt a rendőrfőnök lánya! – szólal meg.

Istenem, ennek még a hangja is gyönyörű, most már értem miért akarja minden lány, hogy az ő orvosa legyen, azt már kevésbé értem, hogy miért érzek pillangókat a gyomromban és hogy miért kezd el verni a szívem egyre gyorsabban.

– Dr. Cullen! – szólal meg apám és kezet ráz Cullennel.

Istenem, de lennék most apu keze!
Hogy mi?
Ezt én se gondolhatom komolyan... tuti bevertem a fejem...
Nem akarok ránézni, nincs kedvem megnézni a múltját.
Nincs kedvem ránézni, csak haza akarok menni, ahol nincs egyetlen vámpír sem.
Mindjárt elkezdek hisztizni, mint egy kisóvodás: Apuci, haza akarok menni!!
Hogy még hitelesebb legyen toporzékolok is melléje egy sort, csak tűnjünk már el innen.
De nem tehetem, felnőtt, önálló nő vagyok, aki nem ijed meg egy gyönyörű vámpírtól.
Amikor oda ér az ágyamhoz minden porcikám elkezd remegni.
Mi a szar van velem?
Apára nézek, mosolyog.
Mosolyog.
Ez egy gúnyos mosoly.
Megpróbálja eltakarni a száját, nem sok sikerrel.
Majd a fülembe súgja: