Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Közeli rokon

„Nem tudjuk eltörölni a múltat, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép."

Ezer meg ezer gondolat cikázik az agyamban. A szívem legmélyén érzem, hogy hamarosan olyan dolgot fogok megtudni, ami gyökeresen megváltoztatja az életemet.
Anya tekintete még mindig rajtam van és nem veszi le rólam.
Vajon tudhatja, hogy én vámpír vagyok?
Biztos, hogy nem, hisz akkor valószínűleg nem így állna ehhez a helyzethez.
De a legnagyobb kérdés számomra az, hogy honnan tudhat a vámpírok létezéséről? Igaz, hogy élete során sok mindent láthatott a kórházakban, de nem hiszem, hogy szemtől szembe találkozott már egy vámpírral, aki csak úgy megmondta neki, hogy ja, egyébként léteznek vámpírok...
Biztos vagyok benne, hogy van egy titka, amit még senkivel sem osztott meg és ezért reagált így a helyzetre. Sohasem láttam még ennyire tanácstalannak és dühösnek. Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy tud a természetfelettiekről.

– Anya, mondanál valamit? Nagyon megijesztesz! – mondom.

– Próbálom összeszedni a gondolataimat, várj egy kicsit. – int le.

Odamegyek Carlislehoz és átölelem, anya nézéséből látom, hogy nem díjazza ezt a gesztust.
Ha most miattam Forks legjobb orvosának tönkremegy a karrierje lehet, hogy saját magamba fogok ezüstöt szúrni, de úgy, hogy tényleg hatásos legyen...

– Jessica, nem ajánlom. – mondja, miközben azt nézi, ahogy átöleljük egymást.

– Kifejtenéd? – kérdezem.

– Nem ajánlom, hogy megöleld. – jelenti ki egyszerűen.

– Miért?

– Mert...mert...

– Éhes?
Anya szája kinyílik és úgyis marad, ha egy emberen kellene szemléltetni, hogy milyen az, ha az embernek szó szerint leesik az álla, akkor anyám elő példája lenne rá.
Szóval anyám tudta. Tudta, hogy léteznek vámpírok és azt is tudta, hogy Cullenék azok. Szerencsére nem utálja őket, viszont nem tetszik neki, hogy egy vámpírral vagyok együtt. Hamarosan el kell neki mondanom, hogy én is az vagyok és már félek, hogy hogyan fog erre reagálni. Egész életében egy olyan lénnyel élt együtt, aki simán megtámadhatta volna őt az éjszaka közepén és bevallom néhányszor az éhségem miatt nagyon közel kerültem ehhez.

– Te tudod, hogy ő...– kezdi a kérdését, de én folytatom:

– Vámpír? Az összes gyerekével együtt? Igen anya, tudom. Itt az a kérdés, hogy te honnan tudod...

– És nem fog...megtámadni? – érdeklődik.

– Dehogy fog! Kivételesen erős az önkontrollja. – mondom.

– És a többieknek?

– Nem olyan erős, mint neki, de ők sem fognak megtámadni.

Szinte hallom, hogy egy hatalmas nagy kő esik le a szívéről a megkönnyebbülés miatt.

– Bocsánat, hogy így álltam hozzád, de nem igen ismerem a fajotokat és nem akarom, hogy a lányomnak valami baja legyen. – fordul anyám Carlisle felé.

– Teljesen megértem, nem kell bocsánatot kérni. – mondja mosolyogva és szorosabban ölel.

– Őszinte leszek, lényegében annyit tudok rólatok, a vámpírokról, hogyha vörös a szemetek, akkor embervért isztok, ha arany, akkor állatvért és ha fekete akkor éhesek vagytok, meg persze tisztában vagyok azzal is, hogy van néhány képességetek. – mondja anyám.