Megsebezve /BEFEJEZETT/✔️

Rossz

„Nem létezik múlt nélküli szent, ahogyan jövő nélküli bűnös sem."

Két nap elteltével apám még mindig nem tudta feldolgozni, hogy mi történik körülötte, meg is értem őt, nehéz lehet megtudni, hogy egész életében, mindennap, amikor éhes voltam életveszélyben volt.
Ryannel a hátsó kertben ücsörgünk és éppen a szívét önti ki nekem, jobban mondva éppen Rileyt átkozza.

– Hogy az istenbe gondolta az a retardált gyerek, hogy nem egyenlő a csapatunkban? Remélem a pokol legmélyebb bugyraiban fog döglődni, miközben maga Lucifer kínozza. – morgolódik.

– Ne idegesítsd magadat! Nem éri meg. – nyugtatom.

– Én nem hinnék neki a te helyedben...

– Nézd, nem mondom, hogy megbízok benne, de szerintem tényleg segíteni akar.

– Meg fogom őt ölni, ha hátba támad! – dühöng tovább, olyannyira, hogy a szeme vörös lesz.

– Ryan, a szemed! Ne felejtsd, hogy a hold hónapja van! – figyelmeztetem.

– Jaj, kösz, hogy szólsz. – nyugszik meg, ezáltal a vörös szeme is eltűnik.

A hold hónapjában a vérfarkasok minden körülmények között áttudnak változni és nem kell hozzá a telihold, ami nem egy rossz dolog, főleg most, hogy Victoria újra visszatért, így Ryan is bevetheti a hatalmas nagy erejét, viszont ezzel az átváltozósdi dologgal az a probléma, hogy ha nagyon felkapja a vizet, akkor akaratlanul is át tud változni. A hold hónapja minden évben másik hónapra esik és ebben az évben az október lett a hónap.

– Mi újság apáddal? – kérdezi.

Semmi jó...

– Ne beszéljünk róla. – legyintek.

Megköszörüli a torkát és megróóan néz rám, tisztára olyan, mint egy báty, aki valami rosszaságon kapta a húgát.

– Nem nagyon beszél, velem meg egyáltalán nem.

– Szerintem menj be hozzá és végre beszélj vele négyszemközt. Anyukád úgyis dolgozik én meg majd itt kint elleszek.

Bólintok, majd bevánszorgok a házba, onnan pedig egyenesen a konyhába. Az ajtónál megállok és nézem, hogy csinálja az ebédet.

– Félsz tőlem? – kérdezem tőle.

Amint megszólaltam a kezében lévő tányér kiesik a kezéből. A földön landolna, de én vámpírgyorsaságommal hamar odaérek és elkapom mielőtt az leesne.

– Tessék. – nyújtom oda a tányért.

– Köszi. – motyogja.

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

Továbbra is néma csendben állunk egymás mellett. Eltelik egy perc, majd még egy és még egy, de továbbra sem akar válaszolni.

– Ezt igennek veszem. – sóhajtom.

– A lányom vagy, nem félek...nem félhetek tőled, csak...csak...– kezdi, de itt megakad.