Időnyerő

12. Rész

Amikor beléptem a Ginnyvel közös szobánkba a lány már az ágyon ülve várt rám, perverz mosollyal az arcán. Én a kezembe kaptam egy párnát az ágyamról és teljes erőből elhajítottam felé. Mire észbekapott, addigra már eltalálta a kis támadásom.

-Hé! - vágott morcos fejet, mire elnevettem magam. Néhány másodperccel később ő is csatlakozott hozzám. - Itt lenne az ideje egy kis reggeli mesének, nem gondolod?
-Nem tudom miről beszélsz. - kacsintottam rá, majd a szekrényhez sétáltam és kivettem belőle egy fekete nadrágot amit gyorsan magamra is rángattam.

-Ne mond nekem, hogy semmi nem történt köztetek! - háborodott fel a barátnőm, amin magamban jót mosolyogtam.
-Akkor nem mondom. - öltöttem ki rá a nyelvemet. Ginny mérgesen megfogta a párnát amit az előbb én vágtam hozzá, majd visszaküldte a feladónak. Azonban én ügyesebb voltam és még azelőtt ki tudtam szaladni az ajtón mielőtt a párna eltalált volna.
-Ennyivel nem úszod meg Alice! - kiabált utánam. Na igen, nem is Ginny lenne, ha ennyiben hagyná a dolgot.

Lefelé menet eszembe jutott a beszélgetés amit tegnap este kihallgattam. Az ajtó előtt elhaladva füleltem, hátha megtudhatok mégtöbbet, de odabent most síri csend honolt. Ha visszatérünk a Roxfortba valahogy meg kell tudnom mi áll abban a levélben. Úgy érzem fontos lehet.

A konyhában senki nem volt, kivéve engem és Fredet, aki már helyet foglalt és épp egy nagy szendvicset majszolt. Mikor meglátott elmosolyodott, majd megpaskolta a maga mellett lévő széket, jelezve hogy foglaljak helyet. Vigyorogva le is ültem mellé, majd kikaptam a kezéből a szendvicset és jóízűen beleharaptam.

-Előbb a szívem, aztán a pólóm, most a kajám. Mi jön még? - sóhajtott fel panaszosan mire elnevettem magam.
-A vezetékneved. - viccelődtem, ám miután kimondtam rájöttem, hogy talán furán veszi ki magát a szitu. Most biztos azt gondolja, hogy én már az egész életünket elterveztem! Alice, te hülye!

Óvatosan rápillantottam Fredre, aki csillógó szemekkel nézett vissza rám. Merlinre, mit indítottam el ezzel!
-Tehát szeretnéd a vezetéknevem? - könyökölt az asztalra, s közben le sem vette a szemét az arcomról. Én inkább az imént elkobzott szendvicset kezdtem tanulmányozni. A vér az arcomba szökött, a szám pedig kiszáradt.

-Én.... - kezdtem bele zavartan, ám ekkor belépett a konyhába George, aki mit ne mondjak pocsékul festett.
-Reggelt'-köszönt morogva, majd levetette magát a velem szemben lévő székre. Halkan felsóhajtottam. Megúsztam!

George jócskán öntött magának kávét, majd ő is elkezdett összeütni magának egy olyan szendvicset amit Fredtől elvettem. Már reménykedtem, hogy az ikre jelenlétében Freddie kicsit visszafogja magát, de semmi ilyesmi jelet nem mutatott. Igaz, hogy nem folytattuk a kis párbeszédünket aminek nagyon örültem, viszont annyira már nem kontrollálta magát, hogy ne érjen hozzám.

Kezét kicsit sem leplezetten a combomra csúsztatta, mire halkan felsóhajtottam és egy pillanatra lehunytam a szemem. George ebből semmit nem vett észre, túlságosan másnapos volt ahhoz, hogy foglalkozzon velünk. Rosszallóan néztem Fredre, aki azonban csak vigyorgott. Szabad kezével visszavette a szendvicsét és zavartalanul folytatta az evést, miközben tenyere egyre fentebb siklott a combomon.

-Nem voltál szomjas tegnap, Georgie. - kezdett el beszélgetni a testvérével. Közben én minden erőmmel azon voltam, hogy normalizáljam a légzésemet, de Fred nem könnyítette meg a dolgomat.
-Te mással voltál elfoglalva, így én inkább jól éreztem magam Ronnal. - vigyorgott rá az ikrére George.

Fred keze már kezdett túlságosan is fentre kalandozni, így rácsúsztattam a tenyerem a kézfejére és eltoltam magamtól. Közben intéztem felé egy szúrós pillantást, mire ő csak tovább vigyorgott.
-Milyen volt az estétek? - kérdezte George. Rákaptam a tekintettem. Majdnem elfelejtettem, hogy ő is itt van. Pimasz mosolyra húzta az ajkait, mire neki is intéztem egy ugyan olyan pillantást, mint az előbb a testvérének.

-Nyugalmas. - feleltem röviden.
-Sajnos! - szólalt meg halkan Fred, ám mindketten tisztán hallottuk amit mondott. Rácsaptam a hozzám közelebb eső karjára, mire felnevetett. Megforgattam a szemem. Mit is vártam a Weasley ikrek egyikétől? Komolyságot? Persze, álmaimban!

Fred és George egymásra néztek, én pedig biztosre vettem, hogy pontosan tudták mire gondol a másik. Muszáj volt mosolyognom ezen. Annyira a szívemhez nőttek, már szinte el sem tudom képzelni az életem nélkülük.

Hamarosan az Aranytrió is csatlakozott a kis reggelinkhez, Ginny kíséretében. A lány fülig érő mosollyal tekintett rám és a bátyjára. Fred csak büszkén átkarolta a vállam, én azonban úgy festettem, akár egy érett paradicsom.

Minden rendben volt és nem is sejtettem, hogy hamarosan minden megváltozik. Valami olyan dolog közeledett amire senki sem számított, még én sem!

--Írói szemszög--

A Roxfort ezen a napon szinte üresen állt. A diákok akik az iskolában maradtak még javában aludtak, akár a professzorok. Egyedül az igazgató, Dumbledore ült az irodájában, gondterhelten.

Összehúzott tekintettel meredt a sárgás pergamenre, amit már legalább százszor végigolvasott. Mégis, most sem volt képes elhinni a szavakat amiket gondosan ráírtak.

Mégis hogyan lehetne ez igaz? Miért pont őt választották erre a feladatra? Miért nem tájekoztattak a származásáról? Túl sok kérdés kavargott a fejében.

Gondolataiból cipőkopogás zökkentette ki. McGalagony professzor sétált át az irodáján, egyenesen az igazgató asztala elé. A nő még fáradt volt, látszódtak a karikák a szemei alatt. Ugyanazt a smaragdzöld talárt viselte, mint amit általában minden nap szokott.

Tegnap Dumbledore professzor megkérte őt a vacsoránál, hogy reggel pontban hétkor látogassa őt meg az irodájában. Az igazgató nem mondott többet, ezért McGalagony sem faggatózott, pusztán tette amire megkérték.

-McGalagony professzor! - kezdett bele a jól átgondolt kis beszédébe Dumbledore. Kezébe vette a pergament, majd gondosan összehajtogatva egy borítékba helyezte. Ellátta azt a Roxfort pecsétjével és átnyújtotta a nőnek. - Kérem ezt őrizze meg Alice számára!

-De uram, miért nem őrzi meg saját maga? - nézett rá értetlenül az asszony.
-Félek már nem leszek itt, amikor eljön az ideje annak, hogy elolvassa. - rázta meg a fejét Dumbledore.
-Tessék? - kérdezett vissza értetlenül McGalagony. Semmit nem értett az igazgató szavaiból. Mégis miért ne lenne itt?

-Minerva, kérem! Most nem én vagyok a fontos. Meg kell ígérnie, hogy ha eljött az idő, Alice megtudja mi áll ebben a levélben! - mondta Dumbledore, majd felállt a székéből és a nőhöz sétált. - Ez nagyon fontos! Talán ezen múlik Harry jövője! A Varázsvilág jövője!

-De honnan fogom tudni, hogy itt az idő? - kérdezett vissza ismét McGalagony, értetlenül bámulva a fehér borítékot.
-Tudni fogja. - mosolyodott el az igazgató. A professzor asszonyt ez nem nyugtatta meg, de azt is tudta, hogy Dumbledore sosem bíz semmit a véletlenre, így csak bólintott.

-Ez a pillanat roppantul fontos! Alice sokkal nagyobb szerepet játszik a történetünkben, mint azt bármelyikünk is hitte! - miközben kimondta a szavakat, az igazgató a Merengőhöz sétált.
-De hát az a lány hogyan lehetne ennyire hatással a történésekre? - lépett egyel közelebb a nő.
-Mind hatással vagyunk az elkövetkezendőkre. Pusztán vannak akiknek a sorsa sokkal nagyobb jelentőséggel bír mint másoké. - mondta az igazgató, hangja pedig egyre inkább elhalkult a mondandója végére.

Minerva nem tudta elképzelni mégis hogyan lehetne ez a boszorkány ennyire fontos. Hiszen Harry Potter a kiválasztott! Azonban ő nem tudta azt amit Dumbledore. Ő nem olvasta a levelet amit jövőbeli énje saját kezével írt, s ami tartalmazta Alice családjának történetét, így hát nem is sejthette, hogy ez a lány mennyi mindent megváltoztat majd.

-Sok szerencsét, Alice Price! - suttogta maga elé az igazgató, majd a Merengő fölé hajolt.