Várakozás (Bexi)

11.

Ott ültünk mindannyian a folyosón és vártunk, mikor végre megjelent az orvos.
- Doktor úr kérem! Ugye jól van a barátnőm? - kérdeztem idegesen, azonnal mikor odalépett a doktor.
- Kérem nyugodjanak meg. Egyenlőre stabil az állapota az elkövetkező negyvennyolc óra kritikus, ha azt túléli, akkor reménykedhetünk abban, hogy felébred, de biztosra nem tudunk egyenlőre semmit sem mondani - mondta és úgy éreztem mintha egy kést szúrtak volna a szívembe egyszerűen belemart a fájdalom. - Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk a többi már a betegen múlik.
- Rendben értjük, köszönjük - mondta Beka anyukája, de hallottam, hogy elcsúklik a hangja. Szerintem mindannyian ugyanúgy éreztünk a negyvennyolc óra és a reménykedünk, hogy felébred, de biztosra nem tudunk egyenlőre semmit hallatán, mert szinte mindenki szeme megtelet könnyel. - És bemehetünk hozzá? - kérdezte.
- Egyesével, de max öt percre és fél óránként, mert tudom, hogy komában van, de nem szabad lefárasztani a beteget - mondta.
- Márk ez neked szólt - hülyült Pepe.
- Legalább ilyenkor tudnád befogni - mondta Daniella és egy hatalmasat csapott az Aszád nyakára. Az orvos kicsit furán nézte a lányt és nem tudtam, hogy az iménti jelent miatt vagy azért, mert már majdnem kidobták Daniellát a kórházból kábé az érkezése után, mert rávültött egy idős beteg nénire pedig ő semmit sem csinált még hozzá sem szólt. Az orvos végül folytatta.
- Ha már mindenki látta a beteget maximum egyszer, akkor kérem fáradjanak haza, mert ennyien nem maradhatnak itt ez egy kórház nem pedig valami játszótér. Tekintve arra, hogy az elkövetkező negyvennyolc óra kritikus lesz többen maradhatnak, de ennyien nem maximum négy személy - mondta és elment. Nagyon szerettem volna már bemenni Bekához, de tekintve arra, hogy ott az anyukája és húga gondoltam, hogy majd bemegyek később, de Beka anyukája hozzámszólt.
- Márk - szólt felém fordulva.
- Igen? - kérdeztem, mert nem tudtam mit szeretne.
- Nem szeretnél bemenni elsőnek te Bekihez? - kérdezte.
- De...ig...igen, de....mivel.... maga..az anyukája... - hebegtem összevissza, mert nem találtam a szavakat.
- Menj csak nyugodtan tudom, hogy ő is és te is ezt szeretnéd - mondta mosolyogva.
- Komolyan? - kérdeztem meglepőve.
- Persze menj csak nyugodtan - mondta kedvesen.
- Nagyon szépen köszönöm - mondtam és már bent is voltam Bekánál. Odaléptem az ágya mellé és adtam egy puszit az arcára majd a kezét megfogva leültem az ágya mellé a székre.
- Szia! - köszöntem neki és megsimogattam a haját. - Már nagyon hiányzol jó lenne, ha végre felébrednél - mondtam és közben egész végig a kezét fogtam. - Ne hagyj itt könyörgöm nem hagyhatsz itt amikor végre minden jó lehetne. Az életem nélküled semmit nem ér, mert te vagy az értelme. Tudom, hogy nem szoktad feladni most se tedd, ne hagyj itt kérlek, ne tedd ezt velem. - érztem, hogy legördűl az első könnycsepp az arcomon - Hidd el, ha ezt mind vissza csinálhatnám megtenném, de sajnos nem tudom. Minden az én hibám és nekem kéne ott feküdnöm helyetted és nem neked. Ha tudnád, hogy mit meg nem adnék, hogy újból lássalak mosolyogni. - mondtam és kezével megsimogattam az arcomat, a kezére pedig adtam egy puszit. - Lassan mennem kell, mert nem maradhatok bent sokáig, de kint leszek és el sem mozdulok onnan. Itt leszek veled addig míg teljesen fel nem épülsz, de azért ne várass sokáig - mondtam, adtam egy puszit a homlokára és bár nagyon nem akartam, de kimentem. Mikor kiléptem láttam, hogy odaértek anyáék és azonnal hozzám lépve megkérdezték, hogy jól vagyok-e? Meg, hogy mi történt? Hogy van Beka? Mivan vele? És én szép sorba elmondtam nekik mindent. Utánam Beka anyukája ment be őt követte, Lili aztán, Körte, Evelin, Bogyó, Pepe, Puding, Daniella, Anti, Betty még Pabló is bement hozzá és végül anya megkérdezte Beka anyukáját, hogy esetleg lehetséges-e, hogy bemenjen. Ő azt mondta, hogy persze nyugodtan így végül utoljára anya ment be hozzá. Mivel tudtuk, hogy nem maradhatunk mindannyian végül Körte, Lili, Beka anyukája és én maradtunk. Csak csöndben ültünk és vártunk nem szólt senki semmit, mert egyikünknek sem volt semmi mondani valója mindannyian csak bíztunk benne, hogy Bekával minden rendben lesz és a gondolatainkban merülve ültünk és bámultuk vagy a plafont vagy a követ, mert az orvos azt mondta, hogy mivel már egyszer mindannyian láttuk most egyenlőre nem mehetünk be. Az én gondoltaim csak körülötte forogtak nem járt semmi más a fejemben csak az ő mosolyát láttam magam előtt, hallottam a nevetését és éreztem forró csókjait az ajkamon és féltem, hogy többé nem láthatom mosolyogni, nem hallhatom nevetni és nem érezhetem forró csókjait az ajkamon és ez fájdalommal töltötte el a szívemet. Még csak hét óra telt el a negyvennyolc órából így még vissza volt negyvenegy az egész egy örökké valóságnak tűnt.
- Márk mivel már késő van haza kell mennem Lilivel bár ő nem akar haza menni, de nem tesz jót neki, hogy itt van ehez még túl kicsi, nagyon nem szeretném itt hagyni egy percre sem Bekit, de muszáj vele haza mennem miután elaludt majd visszajövök György otthon van majd ő vigyázz Lilire. Remélem, hogy nem lesz semmi baj, de ha bármi van kérlek azonnal hívj. Nagyon sietek, amint tudok visszajövök Körte hazavisz minket, de mindjárt itt lesz Evelin szóval te sem leszel egyedül - hadarta és probáltam felfogni amit mond végül sikerült.
- Rendben menjen nyugodtan én itt leszek, ha bármi van azonnal hívom - mondtam.
- Rendben köszönöm - mondta és hálásan elmosolyodott.
- Jó éjszakát Lili! - mondtam és adtam egy gyors ölelést neki.
- Jó éjszakát! - mondta kicsit duzzogva, mert haza kellett neki mennie, de viszonozta az ölelésemet és hozzá tette - Vigyázz Bekire!
- Vigyázni fogok rá - ígértem meg aztán Körtével együtt mindhárman elmentek. Én pedig odamentem az üveghez és Bekát néztem. Nem tudom meddig állhattam ott, de végül egy hang szólalt meg a hátam mögül és olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem.
- Jól vagy? - kérdezte Evelin.
- Megvagyok - mondtam szűkszavúan.
- Hoztam neked kávét szendvicset és egy üveg vizet is - mondta és lerakta őket az egyik székre.
- Köszi kedves tőled, de nem kérek semmit - mondtam.
- Márk valamit enned kell!
- De nem tudok egy falatot sem lenyomni a torkomon.
- Akkor legalább igyál egy korty vizet, nem akarok itt anyukásat játszani, de amióta itt vagyunk semmit nem ettél és nem is ittál úgyhogy tessék itt van - mondta és kinyitva az üveg vizet a kezembe nyomta és bár nem igazán akartam muszáj voltam belőle inni, mert tudtam, hogy addig nem fog békén hagyni. Az az egy korty is rohadt nehezen ment le a torkomon olyan érzés volt mintha egy sziklát kellett volna lenyelnem. Miután ittam leültem a székre Evelin pedig mellém ült.
- Márk figyelj - kezdte - Tudom, hogy nem könnyű nekem sem az, egyikünknek sem az, de mind közülünk te vagy a legrosszabbúl és ez látszik is, lehet látni rajtad kívül is, hogy belül nagyon fáj. Láttalak már szarul, amikor Bekivel szakítottatok, de így még soha. Én nem tudom, hogy mi van veled, de eltűnt a seggfej éned és itt ül mellettem egy érző ember tudom, hogy Bekivel normális vagy, mert mesélt már róla és azt is tudom, hogy azért vagy ilyen, mert most is róla van szó. Szeretnélek megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de ilyenkor ez a legnagyobb hazugság, mert én magam sem tudom, hogy minden rendben lesz így nem akarok a szemedbe hazudni. De tudom, hogy nagyon szeret téged és azt is tudom, hogy küzdd, mert nem szokása feladni és bízunk benne, hogy ez most sem lesz másképp - mondta. - Jaa és még valami nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani, de hiányzik a seggfej éned - mondta mire elmosolyodtam. - Nem könnyű, de szedd össze magad, mert Beki nem örülne, ha így látna téged - fejezte be végül a mondandóját, Evelin és csak ültünk tovább néma csendben. Beka anyukája Körtével együtt olyan éjjel félhárom körül értek vissza.
- Minden rendben? - kérdezte Beka anyukája.
- Igen minden rendben - mondtam.
- Márk, szívem te nem szeretnél hazamennek aludni?
- Nem köszönöm én itt maradok - mondtam.
- Rendben, ha nem szeretnéd nem erőltetem - mondta és leült egy székre. Ott ültünk ismét mind a négyen, mert Evelin is ott maradt nem akart hazamenni, néma csendben csak az ápolók zörögtek körülöttünk, de mi egy szót se szóltunk csak vártuk a csodát. Kínkeservesen, de végül reggel lett nem aludtam egy percet sem, talán féltem, ha elalszok valami baj fog történni így inkább csak ültem és jobbra balra nézelődtem. Reggel nyolckor Körte telefonhívása törte meg a csendet köztünk.
Miután lerakta a telefont odajött hozzám.
- Tudom, hogy most ez érdekel a legkevésbé, de a kocsidat elvitték a szerelőhőz az helyett egy ugyan ilyent csak másikat fogsz kapni, mert ennek annyi, a lényeg az, hogy maradt pár személyes holmid a kocsiban elkéne menned érte, de tudtam, hogy te innen nem fogsz mozdulni így elmegyek én - mondta.
- Köszönöm és figyelj az elkövetkező minimum két hétben lévő fellépéseimet mondd le most nem akarok sehová sem menni.
- Rendben ahogy szeretnéd - mondta. - Amúgy biztos, hogy nem szeretnél haza menni lepihenni vagy legalább lezuhanyozni és átöltözni, lehet, hogy kicsit jobban lennél.
- Mire hazaérek, lezuhanyzok átöltözök és visszaérek az a nagy forgalom végett kabé két óra, ha nem több addig bármi történhet - mondtam.
- Jó figyelj akkor azt csináljuk, hogy felhívod anyukádat, hogy rakjon neked cuccot pár napra amikbe áttudsz öltözni én elmegyek elhozom először a szerelőtől a cuccod aztán elhozom tőletek a ruháidat és visszajövök érted, mivel én lakok a legközelebb innen ott fogsz zuhanyozni és átöltözni és akár aludni is addig amíg szükséges, de téged már nem válallak be lakoknak, mint Aszádékat ez most csak átmeneti - mondta és én nagyon hálás voltam ezért.
- Nagyon szépen köszönöm - mondtam.
- Ne viccelj már ez nem nagy dolog.
- De nekem most az és nem csak ezt hanem mindent amit eddig tettél értem, tényleg köszönöm - mondtam.
- Nagyon szívesen máskor is, de most már fejezd be, mert a végén elérzékenyülők és nem tudom, hogy hol van a seggfej Márk, de már kicsit hiányzik - mondta Körte.
- Mindenki ezzel jön, de nem is voltam seggfej - mondtam kicsit sértetten.
- Na jó ezt te magad se gondolhatod komolyan - röhögött ki - Na indulok és, ha végeztem beugrok érted. A negyvennyolc órából még mindig volt vissza harminc óra és úgy érztem, hogy egyszerűen nem telik az idő minden egyes perc egy évnek tűnt. Körte végül tizenegykor visszaért elhozta a cuccom elvitt hozzá letusoltam átöltöztem és rohantunk vissza a kórházba háromnegyed tizenkettőkor már a kórházban voltunk így sokkal hamarabb végeztem mintha hazamentem volna. Evelin hazament és helyette Lili volt ott, mert nem ment ma suliba. Odamentem hozzá köszöntem neki aztán megkérdeztem Beka anyukáját, hogy minden rendben van-e mondta, hogy igen azt is elmondta, hogy beszélt az orvossal, de azt mondta, hogy amíg a negyvennyolc óra nem telik le semmit nem tudtunk csak vártunk, mert még mindig volt vissza huszonhat óra.

26 órával később
Letelt a kritikus negyvennyolc óra. Bekával egyenlőre hála minden rendben volt. Átvitték egy másik szobába ahol egyedül volt és levették a lélegeztetőgépről, mert már tudott magától lélegezni, de az orvosok még így sem adtak rá sok esélyt, hogy felébredjen. Mikor átvitték már végre bemehettünk hozzá és én ott is maradtam a többiek haza mentek pihenni, mert végül egymást váltva mindenki ott volt velünk a kritikus negyvennyolc órában mi Beka anyukájával és Körtével szinte állandóan. Végül mindenki hazament én maradtam, de a lelkemre kötötték, hogy ha bármi van azonnal hívjam őket. Ültem Beka ágya mellett és néztem őt a kezét fogva olyan jó volt végre hosszan mellette lenni még akkor is, ha sajnos nem volt ébren. - Szia! - köszöntem neki. - Most már nagyon hiányzol szóval jó lenne, ha már felébrednél. Ígérd meg, hogy nem fogsz itt hagyni, mert nagyon szeretlek és nincs értelme az életemnek nélküled. Szóval gyorsan ébredj fel, mert még egy csomó dolog vár ránk az életben az életünkben pontosítva a mi közös életünkben. És van egy kérdés amire még nem kaptam választ igaz, hogy végül fel sem tudtam tenni, de attól még nem kaptam rá választ. Mellette ülve a széken gyengéden a mellkasára hajtottam a fejem és talán a tudat véget, hogy ott van mellettem és érezhetem vagy csak azért mert több mint negyvennyolc órája nem aludtam végül elnyomott az álom. Álmomban ott volt velem hozzámlépett megcsókolt és szorosan átölelt, de aztán hirtelen megfordult és kiment a házból, de mire utána mentem már nem volt sehol végül hirtelen felriadtam, de megnyugodhattam, mert ott volt és még élt.
Két hét telt el a baleset óta és azóta Beka még mindig nem kellt fel a komából nem tudtuk, hogy mi lesz és az orvosok se tudtak sok jóval kecsegtetni. A legtöbbet én voltam Bekával a kórházban csak addig mentem el onnan míg letusoltam és át öltöztem addig Bekával az anyukája maradt mindig így és mindenki meglátogatta őt szóval sose volt egyedül. Egyik nap sem mentem haza aludni így az elmúlt két hétben nagyon keveset aludtam csak annyit amikor a széken ülve becsukodott a szemem vagy amikor Bekához bújtam és elnyomott az álom, de nem érdekelt csak azt vártam már, hogy Beka végre felébredjen. Reméltem, hogy minden rendben lesz, de az remény nagyon hamar szerte fosztlott, mert valahogy az egész nem úgy történt, ahogy gondoltam.

.......Nagy Márk szemszögének vége......

Nem tudom kinek, hogy tetszik igyekszem, de egy kicsit talán unalmas, azért, mert próbálok mindent leírni. Örülnék, ha kommentben leírnád, hogy mi a véleményed🥰
Köszi💙