A Srác A Parkból

Hatodik fejezet

– Na mi van vele? –
– Csak elkapta egy kis stressz. Ha alszik egy kicsit megnyugszik. – állapította meg a védőnő.
– Rendben köszönöm. – mondta egy halvány mosollyal Noel és leült mellém. – Szóljak valakinek? Vagy inkább aludni akarsz? –
– Lisának szólj légyszi. Senki másnak. –
– Oké. – pattant fel és kiment.

Szerintem elaludtam mert amikor magamhoz tértem egy kék hajzuhatagot vettem észre.
– Végre felébredtél. Jobban vagy? –
– Aha. – ültem fel.
– Figyu nem akarok vádaskodni meg semmi, de mi a gecit alkottál te? –
– Most így hirtelen nem tudom miről beszélsz. –
– Nathan, mosdó. Így már meg van? –
– Ja, hogy az. Hát kicsit kiakadtam. –
– Kicsit mi? Esküszöm, te vagy a botrányok királynője. –
– Ezt eddig is tudtam. – ültem fel az ágyon. – Na várjunk csak te honnan tudsz erről? –
– Nem hiszem, hogy ennek annyira örülnél, de jobb ha tőlem tudod. – mondta és a telefonját felém fordította. Instára kirakták az egészet. A másik csaj felvette és kirakta.
– Hányan látták már? –
– A fél suli. –
– Basszus. –
– Chloe~! Te is az óvodába mész diákmunkára? – jelent meg egy vigyorgó Noel.
– Igen. Miért? –
– Mert már ma kezdhetünk. Össze tudod magad kaparni? –
– Menjünk. Noel te vagy a megmentőm. –
– Miért is? –
– Mert nem kell itt lennem. – adtam az egyszerű választ és elköszönve Lisától hagytam el a sráccal a szobát. Egymás mellett sétáltunk csendben, de éreztem, hogy valamit kérdezni akar.
– Noel, bökd már ki. –
– Miért balhéztál azokkal a tizenegyedikesekkel? –
– Nem balhéztam. Csak egy kicsit helyre raktam. –
– Én is láttam a videót. Egyáltalán ki ez a Nathan? –
– Egy végzős srác. –
– Jó akkor úgy kérdezem neked ki? –
– Ezt hogy érted? –
– Senki sem támadna le egy idősebbet csak egy srác miatt. –
– Most vallatsz? –
– Tegnap is összetűzésed volt Chris-szel. Igen tudok róla mekkora idióta. –

Erre nem mondtam semmit és egy idő után Noel is feladta a kérdezgetést. Az út gyalog negyedóra volt így elég hamar odaértünk. A gyerekeket nézegettem és az jutott eszembe, hogy én mikor voltam ilyen. A válasz, soha. Legalábbis nem emlékszem, hogy lettem volna ilyen bármikor is.
– Ti vagytok az önkéntesek? – jött oda hozzánk egy idősebb nő.
– Igen. Chloe és Noel. –
– Oh, szuper. Be kéne segíteni a nagy csoportosoknál. –
– Azt én vállalom. – milyen izgatott már most.
– Oké akkor Chloe te a kiscsoportosoknál kellenél. –
– Öhm rendben. –
– Noel, te gondolom oda találsz. –
– Régen voltam itt de azt hiszem. Köszönöm Mrs. Evans. –
– Mondtam neked, hogy Anna. –
Noel kuncogva tűnt el a folyosó végén. Ezek szerint járt óvodába és ide. Milyen nosztalgikus választás.
– Egy pár vagytok? – nézett rám Anna.
– Nem. Dehogy. Osztálytársak. –
– Áhh értem. Gyere elkísérlek. –
– Köszönöm. –

Végig mentünk egy iszonyat hosszú folyosón és az utolsó terem előtt álltunk meg.
– Ha valami nem klappol hívj nyugodtan. –
– Oké, köszönöm a segítséget Anna. –
Bólintott majd elindult a másik irányba.

Vettem egy nagy levegőt és benyitottam. Őszinte leszek arra számítottam, hogy egy csapat ordibáló gyerek lesz bent, de ezek olyan aranyosak. Gondolom délutáni alvás van és olyan nyugodtan fekszik mindegyik. Egyem a szívüket. Egy fiatal hölgy ült az egyik asztalnál így gondoltam oda megyek hozzá. De mielőtt elindulhattam volna feltartotta a kezét, hogy álljak meg. Rám nézett és az ajtó felé mutatott. Értettem. Kimentem a lehető leghalkabban. Utánam a hölgy is kilépett.
– Jó napot! –
– Te vagy az új önkéntes? –
– Igen. –
– Mennyi tapasztalatod van a gyerekekkel? –
– Nem sok. –
– Akkor... –
Egy kislány lépett ki a szemét dörzsölve. Leguggoltam hozzá mire ő a karjaimba bújt. De aranyos te jó isten. Felemeltem a kicsit az meg a mellkasomnak dőlve aludt el. A hölgy végig mért aztán intett, hogy menjek be. A kislánnyal a kezemben mentem vissza és leültem az egyik székre amiről lelógott a fél fenekem.