A béke csapata 1. év

Aideen nyomában

Hajnali 4-kor keltem. Egyszerűen nem tudtam visszaaludni. Szintén a napot a lovak ellátásával kezdtem. Nagyon figyeltem arra hogy ne keltsem fel a lányokat. Az volt az egyetlen szerencséjük néha hogy én nem tudtam rájuk haragudni. Álltalában rámkentek kisebb dolgokat, mivel tudták a lányok hogy engem Elizabeth nem fog annyira megszídni mint őket. Pedig tegnap hazafelé jövet megfogadtam magamban hogy kitartok a döntésem mellett, és felmondok. De miattuk nem tudtam abbahagyni. Pedig csak 4 hónapja vagyok léleklovas. De ez a csapat nagyon a szívemhez nött. Nem hittem el hogy nem tudok rájuk haragudni azok után ami a kifutónál történt. Felmásztam a létrán. A könyv az ágyam melletti éjjeli szekrényen volt. A kép soha többé nem változott át. És ezt tegnap Elizabeth házában is megbeszéltük. Ha Elizabeth csak azért ,,átkozták" meg a könyvet hogy megjegyezzem a legendát, akkor miért játszották el ezt a lányokkal is. Nekem meg végképp nem kellett ez a trükk, mivel Jorvik történelme nagyon is érdekelt. Úgyhogy nem tudtam hogy miért csinálnák ezt. Felmentem az emeletre. Még egy párszor át akartam olvasni a legendát. Órákig olvastam a Aideen legendáját. Majd Elizabeth felkiabát egy szimpla ,,Jó reggelt léleklovasok-at". Erre annyira megrémültem hogy a kezemben lévő könyvet konkrétan Alex fejéhez vágtam. Alex fájdalmasan felkiáltott mire számhoz kaptam a kezem. A többi 7 lány nevetve ébredtek. Elizabeth is elkuncogta magát köpenye alatt amint feljött. Alex mogorván felült ágyában, és rámnézett. Majd felvette a gyilkos könyvet, és visszadobta. Védekezés képpen magam elé raktam a kezem. majd a könyv csapódásakor picit elörébb nyomtam hogy a könyv gyorsan lepattanjon róla. Ezen a ponton már Alex, és én is nevettünk. Mindenki megfulladt a nevetéstől. Majd egy hatalmas földrengés rázta meg Jorvikot. Egy másodperc alatt néma csönd lett az istállóban. Egy árva fújtatást nem lehettet hallani még a lovaktól se akik meredten álltak a boxban.  Elizabeth volt az aki először észhez tért. Rögtön leparancsolt minket lovainkhoz. Egy szó nélkül kantározni kedtünk. Elizabeth lemászott, majd idegesen felült a lovára. Mi is így tettünk.  

-Mi volt ez?-kérdeztem félúton a többieket.

-A Garnok.-mondta tömören Elizabeth. Megannyi rémült gondolta szaladt át rajtam. A lányok arca nem volt annyira rémült mint amit én éreztem magamon. Még Katy arcán sem. Pedig ő pontosan ugyanolyan kezdő voltam mint én. Mégis én féltem a legjobban. A kőkörbe értünk. Kész zűrzavar fogadott minket. A druidák pánikoltak. Fripp, és Avalon próbálták őket lenyugtatni több, kevesebb sikerrel. Mi léleklovasok a kőkört körülvevő kőkerítés szerűségre ültünk. És néztük a druidákon eluralkodott pánikot miközben utasításra vártunk. A többiek beszélgettek, vagy az erejüket próbálgatták. Gondolataimmal küszködtem, mivel reggel még a gondolkodás nem igazán ment. Hiába keltem hajnali 4-kor. Reményre néztem aki a velünk szembe lévő kőkerítéshez volt kikötve a többi lóval együtt. Engem nézett. Mintha azt várta volna hogy megoldjam ezt a helyzetet. Nem tudtam beszélni vele. Elizabeth-el sokat próbálkoztunk edzés után, de szorosabb kapcsolatot sohasem sikerült kialakítani vele. Szomorúan néztem rá, mivel nem tudtam elmagyarázni neki mi is történik. De jobban belegondolva én se tudtam. Nem tudtam mi lenne a teendő. Mit kéne csinálni. Mi lenne a feladatom. A druida edzések nem készítettek fel ilyen helyzetekre. Legszívesebben elfutottam volna, de eszembe jutott Éva. Éva, aki otthagyta a többieket mivel jobban féltette az életét. Ez a gondolat tartotta bennem a lelket. Az a gondolat hogy nem akaron cserbenhagyni őket. Lindára néztem aki kedves mosollyal válaszolt vissza. Próbáltam a legtermészetesebben viselkedni. De Lindát sosem tudtam becsapni.

-Tudom hogy mi forog le a fejedben. Teljesen normális hogy félsz.-mondta Linda. Mindenki rámnézett. Nem tetszett a helyzet. De nem volt választásunk. A druidák kezdtek lenyugodni, és ők is leültek egy üres helyre. Fripp már azonnal a legrosszabbra próbált kitérni. Úgyhogy ketté választotta a csapatot. Mi 5-en Lindáékkal pandóriába mentünk Aideen szilánkjáért. Zoéék pedig elmentek a Jorviki múzeumba az arany hárfáért. Elbúcsúztunk egymástól, és Fripp leidézte nekünk a Pandóriai portált. A portál vészjóslóan magasodott felénk. Belőle melegség áralott ki. Amikor 2 hónapja első Pandoriai utamon voltam, túl gyorsan történtek a dolgok. Nem éreztem se melegséget, se semmit. Csak akkor vettem ezeket észre, amikor már Pandoria sötét világában voltam. A lányok felszálltak lovaikra. Zoéék a zöld portálon kiviharoztak. Mi meg csak némán egymás mellett álltunk egy olyan világ portálja elött, ami minden bizonnyal a Garnok, és a sötét lovasok hazájába visz. Majd Linda belesétált a portálba, és így sorba,sorba a többiek is. Addig amíg csak én maradtam a kőkörban. Voltam már ott. Pontosan tudtam mi vár rám. De mégis féltem. Majd erőt vettem magamon, és belesétáltam. Ahogy átléptem a portálon forróság futott végig a testemen. Majd amikor föleszméltem hol vagyok, villámot éreztem hogy végigfut a testemen, ezzel lelökve Remény hátáról. Egy szikla mellé estem. Akkor láttam meg hogy Alex lötte rám a villámot. Mindannyian egy szikla mögött gugoltak. Azt mutogatták Lindáék hogy maradjak csöndbe. Először nem értettem az okát, de a szikla mögé mutattak. A szötét lovasok mentek el ott. Pár centivel a szikla elött. A lovak egy másik szikla mögött, egy magasabb mögött voltak. Szerencsére Remény is odament. felnéztem a plafonra. Egy hatalmas rést pillantottam meg. Egy hatalmas lény mászott ki rajta. Felvettem egy követ, és Lindának vágtam, mire ő rámnézett. Felmutattam. Az összes lány felnézett, és mindenki arcán félelem, harag uralkodott. Nem akartam elhinni amikor valahogyan azt mutogatták el hogy az a Garnok. Ezen a ponton nekem is elkerekedett a szemem. Majd amikor elmúlt a veszély, előjöttünk, és reménykedtünk hogy mindenki jól van. Pedig ez a reménykedés majdnemhogy lehetetlennek bizonyult.