Várva várt szerelem

Tizedik rész: első fejezet

Ha büntetés, akkor délutáni programok lefújva. És az esetek körülbelül kilencven százalékában azt mondanám nekem úgyis mindegy hisz nem igazán csinálok semmit.
De most mégis. Mégis volt valami, valami olyan ami nem mindennapos az ember életében és főleg nem az enyémben, pláne nem most, egy szakítás után néhány héttel. Egy találka. Egy találkozó egy ismeretlennel, aki ellökött egy olyan autó elől ami akár jobb esetben is kórházba juttathatott volna. Tartoztam ezzel annak a rejtélyes idegennek, még akkor is ha kissé szokatlanul is váltunk el. Milyen kár hogy büntetésbe kényszerültem. Talán ez volt a nagy lehetőségem. Talán ebből a későbbiekben egy szorosabb kapcsolat alakulhatott volna ki. De nem. Természetesen ezt is csak magamnak köszönhetem. Ahj! Ez annyira nem fair! Szinte magamban saját magamnak hisztiztem, (feleslegesen) arról hogy saját magam miatt nem találkozhatok egy sráccal, aki nem mellesleg tényleg ismerős volt valahonnan. Ez az érzés pedig nem hagyta nyugodni sem az agyamat, sem a lelkemet.Vajon honnan ismerős? Ki a fene ez a fiú? Vajon számára is ismerős vagyok?
...
Utolsó óra után elzárásra kellett igyekeznünk, ám Hannah gondolt egyet és elkezdett a kijárat felé menni, útközben viszont valaki utána kiáltott:
-Ms. Shay ugye nem akar jövő héten is itt ülni?szólalt meg "angyali" hangján Mrs. Harper alias vagy mondhatni aljas büntető tanárnőnk. Hannah szó nélkül megállt majd visszafordult, komoran és lassan a tanár felé igyekezett, habár az hogy igyekezett túlzás, inkább mint valami csiga egy lassított felvételen úgy jött. -Ugye tudja hogyha késik akkor tovább fog maradni, előre szólok hogy én egész nap ráérek!mondta lazán a tanárnő. Barátnőm egy gyorsabb tempóra váltott át, és sec perc alatt a terem előtt termett, ahol mi mint hűséges csapattársai bevártuk. Majd együtt indultunk be az unalomtól bűzlő és nyöszörgő diákok zajától hangos helyiségbe. Körülnéztem, és ahogy emlékeztem, minden a helyén volt: az asztalok katonai sorrendet felállítva egymás mögött sorakoztak,székeik pedig megadóan csatlakoztak hozzájuk kettes sorban. A telefonos doboz az asztalon pihent és már jópár telefont elnyelt, ezzel még rosszabbá téve hosszúnak érkező programot. A diákokat is megnéztem, hisz tudni akartam most kivel fogunk jó néhány órán át lenni. A magamban előre eltervezett kis létszám helyett, erősen meglepett hogy mennyire sokan voltunk. A huszonhat szék háromnegyedén diákok koptatták a padot unottan, boldogan, esetleg fáradtan maguk elé meredve.
Jobban körülnéztem rajtuk, néhányukat felismertem habár csak látásból: volt néhány gyerek ők kilencedikesek voltak, vastag keretű szemüveget viseltek, kockás inggel és egy kötött pulcsival megspékelve: a sulis ranglétrán őket csak kockáknak esetleg strébereknek nevezik, a valóéletben viszont ők a zsenik csapatát erősítették.
Különféle országos versenyekre jártak minden témát kimerítve ezzel. Ők már most a suli büszkeségei voltak hiába csak néhány hónapja boldogították iskolám többi diákját. Voltak féltékeny ellenfeleik nagy tudásuk miatt, akik emiatt lenézték esetleg piszkálták őket. Voltak akik elismerték őket, és voltak akik tudomást vettek létezésükről, csak néha-néha egy biccentéssel vagy bólintással jeleztek feléjük ezzel mondva tudjuk hogy vagytok nagy cucc na csá. Semmi ötletem nem volt azt illetően miért kerülhettek pont ők bajba. Talán szócsatába keveredtek volna egy ellentétes okos csapattal, aminek végén felborítottak egy asztalt? Áh kizárt a fizikumukat elnézve maximum egy sakk tábla dőlhetett fel. Ha lesz alkalmam azért mindenképpen  megkérdezem tőlük.
Szemeimmel tovább mentem a társaságon, és a terem legvégén akadt meg: piercingesek, festett hajúak, tetoválásokkal elárasztott diákok hada gyűlt össze egy közepes nagy csoportban. Ők a suli mondhatni legijesztőbb diákjai. És ebben semmi bántás nem volt. Csupán ők a rockerek,a hippik, a nagy menő emosok, azok akiktől nem azt kell kérdezni miért kerültek büntetésbe, hanem azt hogy ezen a héten ez hányadik alkalom. Nekik nem kell indok az elzáráshoz. Meg is magyarázom miért:
Van akit már csak a kinézete miatt ide száműznek a tanárok, a kinézet alatt tanár nyelven ezt értem: "illetlen megjelenés a tanintézetben". Ez általában azonnali elzárást von maga után, ami hogy őszinte legyek cseppet sem bántja a társaság lelkét, mások pedig szinte önszántukból jönnek ide. Van akinek nincs jobb programja és társaság után kutatva egy kisebb kihágást elkövetve ide kerül. Na őket pont nem értem, nem lenne egyszerűbb szimplán kimenni egy parkba ahol sok ember van?! Fix, hogy találnának olyanokat akikkel közös érdeklődési körük van. Mindegy. Biztos meg van a saját gondolkodásuk erre is,mint megannyi másra.
A fejemet tovább forgatva folytattam a felfedező utat, a közösségen. Következő állomás a "nagymenők és félelmet keltők bandája volt". Eléggé nagy csoportuk mindenkinek szemet szúrt, és ez alól én sem voltam kivétel. Ők azok akik mindenkit lenéznek és sokkal jobbnak gondolják magukat mindenki másnál. Mindent erővel próbálnak és tesznek meg, ezzel együtt nem érdekli őket kiken gázolnak át. A legtöbbjük tizenegyedikes vagy már végzős. Nagyrészük főként verekedés és mások szekálása miatt van itt. A kisebbik fél, inkább csak az órákról való folyamatos lógás okán. Ha már itt tartunk, mivel tavaly egyszer kétszer esetleg többször a kelleténél ellógtam egy-egy tanórát, ezáltal a szívélyes spanyol tanárnőm hivatalosan is elkönyvelt az iskolában úgy mint: " A szörnyen tiszteletlen és állandó tanóra kerülő Ms. Buck-nak". A tiszteletlen jelzőt azzal érdemeltem ki hogy néha néha már annyira felidegesített egyes tanár hogy ott helyben kissé szemtelenül visszaszóltam:"Ugyan már nem késtem az óráról csak 10 percet"; "Most mi van? Inkább legyek itt egy órával hamarabb minthogy 5 perc késést elenged" vagy "Ez szemétség! Nem igaz, hogy nem hiszi el azt, hogy véletlenül elfelejtettem a sulihoz a visszavezető utat!". Az utolsó miatt egyébként majdnem egy szaktanári figyelmeztetést is kaptam. Én őszintén mondom soha nem voltam egy rossz, lógós vagy esetleg visszabeszélő típus, de az utóbbi időben... jobban mondva az utóbbi egy évben minden más lett. Közre játszott Jason mint az idegesítő srác aki valamilyen szinten már akkor vonzott, majd mint nagy szerelem akiért bármikor elmennék óráról, utána a szakítás amikor is nem szívesen jöttem időben suliba nehogy találkozzak vele, aztán a szakítás utáni idő. Igen, ez az utolsó kifogáshoz tartozik. Egyszer ugyanis óra közepén annyira elgondolkodtam az unalomtól, hogy eszembe jutott Jason. Ez pedig dühített. Hogy merészelt eszembe jutni? Hogy gondolhattam rá akár egy másodpercre is?!Ekkor az óra kellős közepén kirohantam és meg sem álltam a helyig. Sajnálatos módon az volt a gondolkodó és egyben közös helyünk Jasonnel. Mióta először oda vitt, utána én is oda járkáltam ha valami bajom volt, és ez nem volt másként a szakítás után sem. Ha valami bántott netán dühített, oda mentem. Nem érdekelt ő ott van-e, egyszerűen nem tudott foglalkoztatni. Valahol muszáj volt kiadnom magamból az érzelmeket. Egy szóval: sírnom kellett. Legtöbbször amikor úgy éreztem gyenge vagyok oda mentem és csak sírtam folyamatosan , megállás nélkül. Hiába tanóra közepe vagy hétvége, én oda mentem és sírtam. Nem akartam gyengének tűnni, de sokszor már nem bírtam tartani magamat, és tudtam hogy ott csak az üres padok hallják meg a könnyeim lefolyását arcomon. Tudtam, ott nem kell erősnek mutatkoznom. Bármennyire is gyűlöltem teljes szívemből Jason-t, mégis fájt. Nagyon fájt. Nem tudtam még mindig beletörődni mit miért tett, hiába volt magyarázata. Egy veszekedés miatt ilyen szörnyűeket mondani? Nem akartam elfogadni, pedig tudtam: elkell. Persze,egy idő után ez a fájdalom enyhült és szép lassan újra átváltott gyűlöletbe. Majd mikor ismét csak ezt az egyetlen érzést éreztem, visszamentem. Csak nem mindig a suliba, ugyanis olykor egyes alkalmakkor szörnyen piros volt a szemem a sok sírás miatt, így inkább hazamentem, ám másnap magyarázkodnom kellett......
Visszatérve az elzáráshoz úgy látszott a lista végére értem, és minden csoporttal megvoltam, amikor is akaratlanul megakadt a szemem valakin: Jason. Nem lehet igaz, a suli miért utál engem ennyire!Elakartam fordítani róla a tekintetem, de képtelen voltam ugyanis...teljesen össze volt verve. És ez talán komolyabb volt mint a kisebb össze-szólalkozása a végzős haverjával. A szájának széle fel volt dagadva, tisztán látszódtak a kék zöld foltok tengerkék szemei körül. Megviselt. Ez a szó jutott eszembe amint ránéztem. Úgy nézett ki mint aki valami utcai harcba keveredett a suliban. Sajnáltam. Őszintén sajnáltam ami vele történt, ámbár lehetséges hogy jogosan kapta azt amit kapott. Próbálkoztam. Tényleg megpróbáltam nem őt nézni, mert féltem észrevenné, de nem. Valahogy bennünk lányokban van egy olyan kényszer, hogyha látunk egy sérült fiú arcot, automatikusan csak őt tudjuk nézni. De nem. Ezt a kényszert most mélyre elkellett ásnom. Nem láthatta meg rajtam Jason, hogy érdekel mi van vele azt meg főképp nem hogy fáj látnom így. Gyerünk Lisa! Csak nézz másfele bámuld inkább a falat vagy a falon levő órát. Sikertelen volt, ehelyett inkább alaposabban szemügyre vettem: meggyötört volt, és...és bele néztem a hülye szemeibe, amik megbánást, félelmet, és szégyent mutattak. Szégyellné magát? De miért? Mi a francot csinált ez a barom, hogy így végezte? És miért nem ment el az orvosiba lekezeltetni? Ahj megint csak ő jár a fejemben. Ugyan, biztos megérdemelte amit kapott, nem vagyok köteles sajnálni, ő sem tette amikor azt a videót készítette. Szemrebbenés nélkül, mondta azokat a szavakat. Akkor én most miért érezzék megbánást iránta? Mielőtt még bármiféle meggondolatlanságot csinálhattam volna, lehajtott fejjel mentem oda a tőle legtávolabbi padhoz, ahol leültem majd ráhajtottam a fejemet, és közben úgy tettem mintha aludnék, nehogy észre vegyen. Várjunk az hogy én észrevettem nem jelenti azt hogy ő is észrevett. Simán végig ülhetem a büntetést úgy hogy nem tudja hogy itt vagyok. Ám amikor magamban ezen gondolkodtam, hirtelen egy fülsüketítő zaj szólalt meg előttem,amire riadtan felkaptam a fejemet:
-Ms. Buck mint tudja ez nem valami panzió, hogy kedve szerint aludjon.hát persze. A szipirtyók szipirtyója volt.-Bár tudja mit! Nem érdekel! Csak mielőtt elnyomja az álom, a telefonját legyen szíves ebbe beletenni.mondta a tanárnő majd a kezében levő dobozra mutatott. Kedvetlenül némítottam le, majd raktam a kis tárolóba a hasznos eszközöm. A tanárnő gúnyosan rám mosolygott.-Igazán lekötelezett Ms. Buck.azt meghiszem boszorkány. Azt hittem ezzel vége van az idegbetegségének, de néhány perc múlva hangosan elordította magát a tanári asztal előtt:
-REMÉLEM MINDENKI TUDJA A SZABÁLYOKAT! NINCS EVÉS, IVÁS,BESZÉLGETÉS MÁSIK EMBERREL! ÉRTHETŐ VOLTAM?!kérdezte elbűvölő bájjal Mrs. Harper.mindenki egy bólintással jelezte, hogy megértette, ám mielőtt azt hihettem volna hogy ennyi volt a hasznos szónoklat, a tanárnő folytatta.:-Ms. Buck és Mr. Evans, mivel most ismételten egy légtérbe kényszerültek tartózkodni, ettől függetlenül nagyon remélem van rá mód, hogy csendben elüljenek egymás közelében. Tudják a kettejük tavalyi veszekedése miatt, azóta is fáj a dobhártyám. Ugye ezt most csak én képzeltem be? Ne! Ne! Ne! Nyugi ! Csak nyugi! Megpróbáltam, sőt igyekeztem teljes nyugodtsággal hátra fordulni Jason-höz, nulla sikerrel ugyanis éreztem hogy közben végig remeg a testem. Ha eddig nem tudta hogy itt vagyok tessék! Amint ránéztem, tudtam hogy attól a pillanattól fogva engem néz mióta kimondták a nevem. A tekintete még mindig összevert volt,ám most az érthetetlenséggel keverve. Miért Lisa? Ezt sugallta a nézése. Nem válaszoltam, olyan furcsa érzések töltöttek meg: a volt barátom összevert képe, a szánalmam iránta, és közben a mérhetetlen gyűlölet ami nem halványodott ez idő alatt. Némán megráztam a fejemet és egyfajta "Nem tudsz semmit" mosollyal visszafordultam. Nem tartozom neki magyarázattal. Már semmivel nem tartozom neki.
...
Legalább már az elzárás felénél járhattunk, amikor is egy telefon folyamatosan villogni kezdett a dobozban. Egy ideig senkit nem zavart, mert miért is zavart volna! De a telefon képernyője nem hagyta abba a fénylést. Mrs. Harper elég ideges lehetett, ugyanis megint felordított:-Na jó kié ez a telefon?mutatta fel a készüléket, úgy hogy mindenki lássa, körbe is forgatta hátha úgy jobban felismerhető lesz. Delfines telefontok. Ez nem lehet igaz! Mennyi az esély rá, hogy van még valakinek a teremben egy ugyanolyan rózsa virágos tokja mint nekem? Naná hogy nulla! Miért mindig velem van valami?
-Az enyém.mondtam halkan a tanárnő felé fordulva.
-Valóban?kérdezte gonosz mosollyal az arcán.-Akkor jóságos Ms. Buck elárulná nekünk, ki nem tud meg lenni maga nélkül, már vagy 10 perce? nézett a karórájára.
-Nem tudom.mondtam tanácstalanul. A szüleim tudják hogy büntetésben vagyok, a lányok itt vannak velem, más nem igen szokott hívni.
-Valóban?kérdezte ismét. -Akkor legyen szíves ide jönni, megnézni ki van a vonal másik végén, és közölni vele hogy MOST BÜNTETÉSBEN VAN EZÉRT NEM ÉR RÁ.ennek a nőnek a jósága nemsokára, megfogja rengetni az egész iskolát.
Szót fogadva felálltam a helyemről, és odamentem a telefonomhoz, majd egy mosolyt elszórva elvettem, és felvettem a még mindig rezgő mobilt.-Halló?szóltam bele.néma csend.-Halló? Ki az?kérdeztem.
-Elisa, én vagyok az a reggeli srác, tudod az aki megmentett, majd telefonszámot cseréltünk, illetve csak te adtad meg, mivelhogy nekem elkellett rohannom.a szívem egy pillanatra, csak egy pillanatra állt meg, én pedig csak egy pillanatra fagytam le. Nem lehet igaz. Eltévedt futár? Ismerős aki random gondolta felhív mert miért ne? Esetleg valaki a hecc kedvéért? Mindenre számítottam csak erre nem. Ő volt az! Eszébe jutottam és felhívott! Igen! Igen! Igen! Ez lehetne életem legszebb napja, ha éppen nem a büntetés kellős közepén telefonál. De egy pillanatra ez sem érdekelt, a semmiből nagy mosoly ült ki az arcomra és elnevettem magam. Eközben körülnéztem a teremben ülőkön, mindenki érthetetlen arcot vágott, nem értettek mitől lettem hirtelen ilyen vidám, hisz még mindig elzárásban ültem. Egyedül Jason arca volt más: harag. Ez jutott eszembe rá nézve. Bármennyire is a villámokat szóró nézésével vizslatott, az adott pillanatban sikerült figyelmen kívül hagynom.
Na de visszatérve a helyzethez, az ismeretlen megmentőm folytatta: -Emlékszel reggel beszéltük hogy hívni foglak, és hogy délután találkozhatnánk suli után, ím most itt vagyok.néma csend az én részemről.- Mielőtt félre értenéd, szó szerint itt vagyok, a sulid előtt, ha végeztél, esetleg kijöhetnél. újabb szív leállás. Nem tudom ki ez a srác. Nem tudom a nevét,azt hogy kicsoda, hova jár suliba. Semmit nem tudok róla. Ő pedig egy kicsivel többet mint én. Szinte két idegen vagyunk egymás számára, de ő mégis idejött hogy betarthassa a reggel megbeszélt találkát. Talán érdeklődik is irántam. Meglehet, sosem lehet tudni.
A logika és az a sok érv ami a fejemben volt, az-az őrült nagy baromság ellen érveltek ami egyik pillanatról a másikra eszembe jutott. De a bennem kavargó érzések mást akartak. Ők látni akarták. És egyébként is idáig, nem igazán csináltam hülyeségeket, ez simán belefér még.
-Máris ott vagyok!mondtam a telefonba, majd ahhoz a padhoz mentem aminek lábánál a táskám hevert, megfogtam és a tanárnő felé néztem.-Sürgős eset, nincs időm megmagyarázni, meg kifogásom se nagyon akad per pillanat, úgyhogy állapodjunk meg abban, hogy a többi mellé írja.- mondtam a szemtelenség szó jelentését teljesen kimerítve, majd kiszaladtam a teremből, nem zavartatva magam, utána pedig a folyosón át egészen a suli ajtajáig.
Kiérve egyből megpillantottam a megmentőm. Nem tudtam leplezni a mosolyomat főleg amikor megláttam. Már megérte kijönni. Ő is mosolygott, amint meglátott. A hátán lazán egy iskola táska volt. Megjelenését jobban megtudtam most figyelni. Egy fekete bőrdzseki, alatta sima szürkésfehér póló, farmer nadrágja szintén fekete volt, cipője pedig hogy oldja ezt a komor színhangulatot sötétkékben virított. Haja tökéletesen be volt állítva.
-Mehetünk?kérdezte mosolyogva.
-Nem tudom a nevedet, csak egyszer találkoztunk idáig, fogalmam sincs semmiről veled kapcsolatban. kezdtem sorolni az érveket, amik kikívánkoztak belőlem,a fiú arca egyből semlegessé váltott és úgy hallgatott. majd nagyot sóhajtottam.- Igen, mehetünk. mondtam szüntelenül vigyorogva.
Mellé léptem, majd együtt elindultunk.
...