VANILLA | TaeGyu

11. - Omegák

|TAEHYUN|

- Kérdezhetek valamit? - Nézett fel rám Dosie míg a kanapén összebújva filmeztünk most hogy ki tudunk kapcsolódni egy kicsit közösen is. Bólintottam neki egy aprót, ő pedig némi helyezkedés után felült, hogy rendesen a szemeimbe tudjon nézni. - Miért voltál olyan mogorva Beomgyu-val? Tudod jól te is, hogy valami nincs rendben vele, még is azzal vádoltad, hogy csak megjátssza magát.

- Néha muszáj egy kicsit durvábban bánni vele. Tizenhat éves kora óta konkrétan más éli helyette az életét, joga van tudni hogy a dolgok megváltoztak.

- És tényleg megváltoztak? - A kérdés hallatán felé fordítottam a fejemet és kíváncsian fürkésztem a szemeit, de fogalmam sem volt arról hogy mire akar kilyukadni. - Biztos vagy benne hogy már nem szereted? Mert az én részemről én biztos vagyok kettőnkben, de láttam a szemeidet, ahogy nézel rá. Soha még csak nem is láttam tőled ilyet... Szóval kérlek legyél őszinte. Vissza akarod kapni Beomgyu-t?

- Már miért akarnám? Én nem érzek iránta semmit, erről biztosíthatlak, de ha őszintének kell lennem akkor nem tudom ugyan ezt elmondani a farkasomról. Viszont ez nem fog közénk állni, oké? - Simítottam meg az arcát, majd egy puszit nyomtam a homlokára és magamhoz öleltem. - Összeházasodunk, megszületik a gyerekünk és egy boldog család leszünk. Bármennyire is tartok az apaságtól...

- Ne aggódj, te leszel a legjobb apuka a világon. A gyerekünk pedig majd egyszer eldicsekedhet azzal hogy ki is az apja.

- Remélhetőleg sosem tudja meg, hogy milyen is voltam valójában. - Sóhajtottam fel elvégre nem akarom hogy majd azért legyen kiközösítve mert tudni fogják hogy ki is az apja és mit tett. A sok mocskot pedig már lemosni sem tudom magamról még ha megtérek se.

Persze ez még messze van, nem kéne aggódnom miatta, de valamiért sokszor ez jár a fejemben. Én nem tudom pontosan, hogy ki voltam és mit tettem, de az emberek többsége tudja és hallott rólam, könnyen megeshet hogy valakinek még az életét is tönkretettem, így bármikor ha találkozok valakivel vagy észreveszem hogy többen is figyelnek, csak erre tudok gondolni. Tudják hogy ki voltam és mit tettem.

Hiába akarok, valószínűleg sosem fogok megszabadulni a múltamtól...

És attól tartok ha egyszer valamiért újra ugyan olyan lennék, Dosie nem maradna mellettem. Megérteném a helyzetet, nem maradhat egy gyilkos mellett a gyerekével, érthető hogy el kell távolodnia. De akkor még is mi maradna nekem? Semmi. Senkihez sem tudnék fordulni, mert ugyan az a gyilkos lennék aki voltam.

Dosie hamar elaludt mellettem, így miután vége lett a filmnek, óvatosan felemeltem, hogy ne ébresszem fel és bevittem a szobánkba, én pedig elvonultam a dolgozó szobámba és ismételten a papírok között kezdtem el kutakodni, hátha meg tudok többet a jelenlegi dolgokról és arról, hogy én mit tettem akkoriban.

Szeretném azt mondani magamnak, hogy nem érdekel mi volt akkor, de egy részem újra és újra ezen kattog, mintha legalábbis nem tudnám elfogadni azt aki jelenleg vagyok. Talán azért mert akkoriban az életemet folyamatos veszélyben éltem, másokra vadásztam, olyan dolgokat tettem amiket nem kellett volna, most pedig minden túl csendes. És ez a változás egyik pillanatról a másikra történt. Szeretem a mostani életemet, szeretem Dosie-t és a gyerekünket aki születni fog, de mi van ha mindez nem én vagyok? Mi van ha Terry volt az aki valójában vagyok és nem a mostani énem?

Honnan kéne tudnom, hogy melyik a valós?

Beomgyu küldött át fájlokat amiktől egyébként ő már megszabadult, így azokat is át akartam nézni, de egy apró zaj ütötte meg ekkor a fülemet ezért laptopomat gyorsan zároltam és egyből a hálószoba felé indultam, hogy meggyőződjek róla, Dosie biztonságban van. Ő békésen aludt és a szobában sem találtam senkit, így kifelé menet kivettem a kulcsot és kívülről bezártam hogy ez így is maradjon.