Mielőtt híres lettél (5SOS FF.) /SZÜNETEL/

8.rész

Luke

Mikor a kalapács leállt, óvatosan húztam el Seltől a kezem. Nem akartam, hogy úgy tűnjön menekülök tőle. Pedig igazából így volt.

Magam sem értettem mi történt velünk odafent. Megfogtam a kezét. Normális vagyok? Mégis mit művelek?
Olyan automatikusan jött az egész, mikor láttam rajta, hogy mennyire fél, de ő mégis tartotta magát a megállapodáshoz, és nem szólt egy árva szót se. Elképesztően makacs volt ez a lány. Véletlenül se hátrált volna meg az alkunktól.

Akkor ösztönösen azt éreztem, hogy meg kell öt nyugtatnom. Ezért fogtam tehát meg azt az apró kezét, ami tökéletesen illeszkedett az enyémbe. Semmi másért.

Mikor kiszálltunk az ülésből kissé én magam is megtántorodtam a hirtelen rám nehezedő súly miatt, de hamar összeszedtem magam. Szerencsére én jól bírtam az ilyesmi megrázkódtatásokat, így fel sem kavarodott a gyomrom, de azért félve pillantottam a mellettem ácsorgó Selre. Nem tudtam, hogy érzi magát vagy, hogy mire véli, hogy megfogtam a kezét. Vártam, hogy leordítsa a fejem vagy nekem essen a történtek után, de meglepetésemre ez nem következett be. Selena vagy túl rosszul volt hozzá, vagy egyszerűen csak nem izgatta.
Nem tudom melyik lett volna jobb.

Végül lassan egymás mellett bukdácsoltunk le a barátaink felé, akik vigyorogva néztek ránk.

-Túléltétek!-kiáltott fel vidáman Calum, mire beleöklöztem a vállába, ezzel sarkalva arra, hogy fogja be.

-Na látod nem is volt olyan rossz.-nevetett fel Michael, Selnek címezve a szavait, mire a lány egy grimasz kíséretében meglökte a vállával a fiút. A zöld hajú barátom erre csak még jobbkedvű lett, és átkarolta a vállát.

-Legközelebb ha fogadást akarok kötni, figyelmeztess, hogy ne tegyem.-mondta fáradtan.

-Ezt pont a rossz fogadások bevonzójának mondod?-pöckölte meg a lány orrát játékosan-Inkább ezt Ashnek mond.

-Akkor Ash.-nézett fel Sel könyörgően az említettre.

-Leszek a fogadás őrangyalod.-kacsintott a lányra, mire az halványan elmosolyodott.

-Na most merre tovább?-forgatta körbe a fejét Cal.

-Előbb hagy csináljak képet rólatok.-halászta elő Mike a telefonját a zsebéből. Ugyanis a barátom imádott mindent megörökíteni a telefonjával, bárhol is voltunk. Valamilyen szinten ez király dolog volt, hisz később jó volt visszanézni az emlékeket, de néha rohadt idegesítő volt, amikor már mondjuk mindenki haladni akart, de ő még azt várta, hogy vigyorogva beálljunk egy fotóra. Ez most is így volt. Engem és Selenat beállított a kalapács elé. Én csak unottan néztem bele a kamerába, miközben Sel a kalapácsra mutatva grimaszolt.

Ezek után még megnéztünk pár játékot, majd olyan hajnali 3 körül beláttuk, hogy ideje lenne hazamenni.

Visszafelé vánszorogtunk hát az autóm felé, mikor az eddigi jókedvem kezdett elpárologni. Ugyanis haza kellett mennem.
Mindent szívesebben csináltam volna, ha cserébe nem kellett volna betennem a lábam abba a lakásba, ahol felnőttem. Utáltam otthon lenni. Különösképp ma nem akartam hazamenni. Elfogott az idegesség, akárhányszor eszembe jutott, hogy otthon kéne aludnom. Így ahhoz a módszerhez nyúltam, ami egy kis menekülést hozott.

-Cal...-fordultam a legjobb barátomhoz bizalmasan, úgy, hogy a többiek ne hallják-Nálatok...?-kezdtem, de be se kellett fejeznem a kérdést, Cal a hátamra csapva rám mosolygott.

-Persze! Tudod hogy mindig szívesen látunk.-mondta ki azokat a szavakat, amik mindig megnyugtattak. Hálásan néztem a barátomra, akivel konkrétan szavak nélkül beszélgettünk.