Charlotte Valerie Umbridge Avagy a Pink Démon Lánya //SZÜNETEL//

16

A földön kúszva próbáltam egy pad felé kúszni, elértem a szélét és felhúztam magam rajta. Lehunytam a szemem és felhúztam a pólóm, a hasamon kék zöld foltok voltak. Az orromból és az ínyemből ömlött a vér.

- Charlotte??? – kérdezte egy hang mögülem, de nem fordultam meg. Nem tudtam. Hallottam a gyors lépteit, és hogy közeledik. Ledobta a cuccait és felém hajolt.

Akkor láttam meg a vörös iker fejét. Fred aggódva nézett rám, én kicsit elmosolyodtam majd lehunytam egy percre a szemem erőt gyűjteni.

- Vulnera sanentur – hallottam továbbra is a hangját és a fájdalmaim egyre enyhébbek voltak. A mellkasom még fájt, a bordáim egyike biztos hogy eltört. Fred felvett a karjaiba és elvitt a gyengélkedőre. Onanntól pedig... feketeség.

Nem tudom meddig ideig lehettem álomban. Mikor lassan kezdtem kinyitni a szemem, két arcot vettem észre, vagyis azt hittem kettőt látok, de nem, az ikrek voltak azok. Mikor észrevették hogy mozgolódok aggódva felálltak és szorosan magához húztak, a mellkasom mégig mindig fájt miközben magukhoz öleltek, de nem érdekelt.

- Charlotte!! Mi – kezdte George.

- Annyira aggódtunk, jól vagy? – fejezte be Fred.

- Igen jobban, fáj a mellkasom de nem érdekes – legyintettem.

- Örülünk nagyon hogy jól vagy – mondták egyszerre majd minkettejük szemébe láttam a könnyeket.

- Mi történt? – kérdezte Georgey.

- Parkinson, levert engem az a nádszál – hitetlenkedtem – azt hiszi járok Dracoval.

- És nem? – kérdezte George. Az eddig lefelé tekintő Fred is felnézett rám.

- Hát...ami azt illeti nem tudom – mondtam ki nagy nehezen – volt köztünk valami, de csak nem voltunk magunknál.

- Ah, hát ezt ő lehet másképp gondolja, ugyanis Pansyt folyton ,,ellöki" magától egy barátnőre utalva – informált tovább George. Az kezem ökölbe szorult, és a fejem a dühtől vörösödött.

- NEM! Nem járok vele, igen volt egy kis dolog köztünk látható a nyakamon – húztam le a garbóm, a fiúk döbbenten néztek – és igen, lehet vannak érzéseim felé, de nem mondhatja ezeket a dolgokat – fakadtam ki és kissé talán hangosabban beszéltem mint ahogy kellett volna.

- Lefeküdtél vele? – kérdezte halkan Fred. A szemem tágra nyílt és el se hiszem hogy ezt megkérdezte.

- Nem! – háborodtam fel. Mintha a fiúkról egyszerre hullott volna le egy nagy kő.

- Na jól van gyerekek hagyjátok Miss Umbridge-ot pihenni – mondta Mrs.Pomfrey.

- Rendben, viszlát hercegnő – adott egy puszit a homlokomra George.

- Szia Georgey – mosolyodtam el majd Fred felé fordultam. Ő némán nézett rám egy pillanatig.

- Szia Charlotte – búcsúzott majd megsimította a karom. Az érintés olyan ismerős volt. Az érzés viszont jó volt.

- Freddie!! – szóltam mikor már húzta volna be a függönyt ami elválasztott engem a külvilágtól. – Köszönöm – suttogtam hogy csak ő hallja. A szemembe nézve állt tőlem pár méterre, majd bólintott.

- Bármikor... - majd ott hagyott.

Szomorúan tekintettem a fiú irányába majd az arcom a tenyereimbe temettem.