Charlotte Valerie Umbridge Avagy a Pink Démon Lánya //SZÜNETEL//

23

Charlotte pov

Miután Fred elment, egy bagoly kopogott az ablakomon. Szerencsétlen fel volt pakolva, 3-szor fordult, és felhozta az összes ajándékom. Mostmár végre elfértünk Hermioneval a szobában, mert hála az égnek kész lettek a Hollóhát hálószobák renoválása. Így (sajnos vagy nem sajnos) Luna kiköltözött az átmeneti lakhelyéből. A mi szobánkból.

Maradjunk abban hogy Seamus Finnigannak durva éjszakája volt, majd egy Hollóhátas lánnyal akivel bájitalra jár együtt, kicsit kísérleteztek. És hát tudjuk ő milyen.

A napok túl gyorsan teltek, nem akartam hogy karácsony legyen, de megtörtént. Épp a cuccaimat pakoltam amikor Hermione egy aggódó pillantást vetett felém.

- Muszáj menned a Malfoyékhoz? – megsimítottam a karját bíztatóan. – Csak, aggódok – vonta meg a vállát szomorúan.

- Nyugi Mio, minden oké, nem lesz semmi bajom, nem bántana Draco – varázsoltam egy halvány mosolyt az arcomra.

- Persze, nektek volt viszonyotok...el is felejtettem – gondolkozott el – tényleg mi van köztetek? – Ha, tudnám a választ Hermione.

- Nem tudom, miután Pansy elbánt velem – húztam kínos mosolyra a szám – nem igazán történt velünk semmi, mármint beszélgettünk de semmi Olyan nem történt – mondtam miközben egy újabb felsőt raktam be a bőröndbe.

- Értem, na hát lesz mit megbeszélnetek – oldódott fel végül és megengedett magának egy mosolyt.

- Lesz... - elmerültem a gondolataimba.

Mi lesz ha ő szeret? Mármint nagyon kedvelem Dracot tényleg, imádom a flegma,bunkó, beszólogatós énjét....de megrémiszt amit tehetnek velem a drága mardekáros haverjai. Talán mégsem úgy kedvelem mint ahogy gondoltam...lehet csak jó barát? De már éreztem szerelmet és nem ilyen volt...Most mivan?

Egyre jobban fortyogott bennem a düh és a tehetetlenség érzése.

Elköszöntem Harrytől, az összes Weasleytől, Lunától, Nevilletől és Hermionétól. A bejáratnál két sötét kocsi állt. Egyikbe ott ült Mr. Fernsby a sofőröm. A másikba pedig a Malfoy kúria egyik inasa. Draconak a szülei is eljöttek hogy találkozzanak anyámmal, ők egy kocsiba ültek míg én egyedül Mr. Fernsby mellé.

Magas, kissé már idősebb, iszonyat kedves és hetyke bajuszú sofőrünk amikor észrevett odarohant hozzám (kb 30 métert), majd kifújva magát, megtörölte a homlokát egy fehér kendővel, majd meghajolt kissé előttem.

Ezerszer megmondtam neki, hogy csak anyámnak kell hajolgatnia, úgyhogy amint felegyenesedett megöleltem.

Kis korom óta egy amolyan dajka szerepet töltött be. Amikor anyám és apa sokáig dolgoztak ő is túlórázott és ott maradt velem, hogy ne legyek egyedül.

- Fernsby bácsi – vetettem egy ártatlan tekintetet felé – hogyan tetszik lenni manapság? – alig tudtam visszatartani a nevetésem.

- Ó, kisasszony köszönöm az igen kedves kérdését, egyébként minden makulátlanul haladt a kúrián, amíg kegye nem volt otthon, megtiszteltetés újra találkozni önnel – bújt bele a szerepébe.

- Ezt hatalmas örömmel hallom, köszönöm hogy informált az örökségem állapotáról – biccentettem neki, majd nem bírtuk és egyszerre törtünk ki a nevetésben.

- Jajj, kedvesem már nagyon hiányzott otthonról – mondta miközben nagy nehezen lehajtotta a kocsi csomagtartóját (upsz kicsit sok a szoknyám és a cipőm) – amióta elhagyta az úrilakot minden olyan élettelen.