21

90 10 0
                                    

Bementünk az irodájába, ott először le kellett írnom a pennájával hogy ,,egy senki vagy, maradj láthatatlan" feliratot. Majd felálltam és indultam volna ki, kissé könnyes szemekkel.

- Á-á-á – mutatta fel a mutatóujját, mire megfordultam. Ettől féltem – Crucio – mondta ki mosolyogva. A testemet elöntötte a fájdalom. Máskor nem fáj ennyire mert sikerül ellenállnom. Most viszont nem ment. Kavarogtak bennem a gondolatok.

A saját lánya vagyok, hogy tehet ilyet? Értem én hogy egy szívtelen, rózsaszín felfújt légballon, de attól még lehet benne egy aprónyi kedvesség.

Vagy nem?

Dolores továbbra is mosolyogva meredt rám. Miután abbahagyta, lerogytam a földre.

- Most pedig tűnés, összepiszkolod a kárpitot – mosolyodott el, még jobban már ha ez lehetséges, majd kinyitotta előttem az ajtót.

- Jó éjt anyám – hajtottam le a fejem, miközben lehullott egy könnycsepp az arcomról.

- Jó éjt kedvesem – simította meg az arcom ismét majd kitessékelt az ajtón.

Miután bezárta mögöttem, elkezdtem rohanni. Mindegy hová, csak ne lássam azt a nőt soha többet. Elrohantam egy mosdóba. Abba ahol Hisztis Mirtil volt. Hozzám szólt, de a mellette lévő tükörre lőttem egy átkot, ami eltört ettől pedig elment.

A földre rogyva a kezemet fogva sírtam. Nem kaptam levegőt a gombóctól a torkomban. Egy kisebb pocsolya lett a könnyeimből. Hatalmas nagy ürességet éreztem. Mintha senkire se számíthattam volna.

Eszembe jutott Cho. Cedric. A ,,régi szép idők". Az apám...

Minden szép volt addig a bizonyos napig amíg anyám meg nem csalta Kuporral az apám.

Apa rájött (aki bár mugli születésű volt, anyám eltekintett tőle) hogy Dolores megcsalta.

Apa nem volt mérges rá, meg akart neki bocsátani...de anyám...

Hirtelen kinyílt az ajtó és a gondolataimból kiszakadva néztem fel egy barna szempárra. Mögötte lebegett be Mirtil. Továbbra is homályosan láttam a könnyeimtől. Nem mondott semmit Fred, leült mellém és átkarolt.

Simogatta a hajam, miközben én a mellkasán sírtam. Megpuszilta a homlokom, kisöpörte a hajam az arcomból.

- Jól vagy Charlie? – kérdezte, miközben a hangjában aggodalom volt.

- Nem Freddie... én....nem bírom – fakadtam ki újabb sírásba.

- Itt vagyok...nyugodj meg – simította meg ismét a hajam – mindig itt leszek.

Ezek a szavak...olyan ismerősek voltak...

,,- Hé hé, mutasd a kezed – mondta Cedric miközben kiszedte a szálkát a kezemből – jobb?

- Igen, de ez semmiség – legyintettem egyet. Adott egy puszit a kezemre, ahol a seb keletkezett.

- Mindegy mi lesz Charlotte – váltott komoly hangra – hé, nézz rám – nézett bele a szemembe az ő gyönyörű zöldes-kék szemével – én mindig itt leszek neked, nem kell hogy félj segítséget kérj tőlem – mosolygott rám majd adott egy rövid csókot.

Ez volt...egy éve? Legalább 1000-nek tűnik..."

- Charlie? Mond el mi bánt – zökkentett ki ismét a gondolataimból.

- Csak...hiányzik – kezdtem el ismét zokogni – szörnyen hiányzik...

Nem kérdezte meg hogy ki, aminek nagyon örültem. Mintha olvasott volna a gondolataimba, nem kérdezgetett csak vigyázott rám. Erre volt szükségem.

Charlotte Valerie Umbridge Avagy a Pink Démon Lánya //SZÜNETEL//Where stories live. Discover now