FREJA MEDWIN egész házasságát a túléléssel töltötte, hiszen düh problémákkal küzdő férje kiszámíthatatlan, és soha nem lehet tudni, hogy mikor telik be nála a pohár. Az ártatlan fiatal nő rettegésben él, de férje bántó karjai között elfogadta sorsát...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Érezte, ahogy a szíve hevesen dobogott mellkasában. Milyen furcsa, a halál árnyékában sokkal keményebben pumpálta a vért, mintha mindenáron életben akarná őt tartani. Talán tudta, hogy milyen kevés ideje van hátra, és teljesíteni akart egy egész életnyi dobbanást a maradék fél órában. (Joanne Kathleen Rowling)
A halál pillanatában mindig megfogalmazódik valami az ember agyában. Legyen ez boldogság, vagy szomorúság. Eddigi életem során egyszer sem gondoltam arra, hogy mit bántam meg, vagy mi tett eszméletlenül boldoggá. Mindig csak haladtam az árral, ott voltam, ahová éppen sodrott. Soha nem köszöntem meg, nem fohászkodtam, hogy jobb legyen, viszont végre elértem életem azon pontjához, amikor hálásnak kell lennem. Taylor Litwin felrántott a szakadékból és egy új reményt adott a kilátástalan jövőmre. Ő volt a menedékem, a férfi, aki idővel a szívét is nekem ajándékozta. Nehéz volt közel engedni őt magamhoz, hiszen mindenki hordoz magán olyan sebet, ami mindig akadályt épít két ember közé. Azt hittem, hogy a testem köré emelt fal elég magas lesz ahhoz, hogy távol tartsa a férfit, akit egyszer talán szeretni is tudnék. De idővel jöttem rá arra, hogy ezt a falat nem emelni kell, hanem lemondani róla és végre új esélyt adni az életemnek.
Taylor Litwin mellett újra önmagam voltam, viszont az élet olykor tartogat nekünk olyan meglepetéseket, amiket nem látunk előre. Kilátástalanul szövi a hálóját, nem látjuk, csak akkor, amikor már bekövetkezett az elkerülhetetlen. Az elkerülhetetlen, amit úgy nevezünk: sors.
Mert a sors az, ami elől senki nem futhat el.
- Tizenkét millió dollárt fizettem érted! Azt hitted, hogy hagylak kicsúszni a karjaim közül? - a mocskos olasz csuklóm köré szorította vaskos tenyerét és maga után húzott, miközben a föld alatti folyosó szobáiból fegyver lövések és hangok hallatszódtak. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy ha nem menekülök, akkor nem láthatom őt többé. Rugdosva próbáltam a hangok után futni, hiszen tudtam, hogy ő is ott van valahol. Ott van és mindent megtesz annak érdekében, hogy megtaláljon.
- Freja! Freja!
Megpördültem a tengelyem körül. A hátam mögött kétségbeesett hang szólított. Taylor volt az. A sötét folyosón megálltam, a pókhálókkal bekerített lámpák minimális fényt biztosítottak, miközben az olasz megragadta a hajam és egyenesen maga után húzott. Nyakamhoz fegyvert szorított, ezért esélyem sem volt menekülni. - Taylor! Taylor, itt vagyok - üvöltöttem ahogy a torkomon kifért. - Engedjen el! Engedjen! - kiabáltam, de a fehér szmokingot viselő, ősz hajú fickó kilökte a hátsó vas ajtót és a sötét erdőn keresztül, a hófehér terepjáró felé húzott. A csillagos égbolt alatt többször megvágtam a lábam, a gazok és a füvek túlságosan nagyra nőttek ahhoz, hogy ne tegyenek kárt az ember bőrében. A traumának köszönhetően valamiért alábbhagyott a küzdelem és csak sodródtam az árral.
- Fogd be a szád! - erővel maga elé húzott, halántékomhoz érintette a fegyvert és a fejét csóválta. - Tizenkét millió dollárt fizettem érted. Tudod, hogy ez mit jelent? Ha? - rángatott férfias erővel. - Azt, hogy velem maradsz. Mert az enyém vagy - borostás arcával csókot nyomott a homlokomra, majd zsebéből kihúzta az autó kulcsát. Az autó lámpája felvillant, ő pedig hátra lökött engem. Egy szempillantás alatt a kormány mögött ült és teljes gázzal kihajtott a homokos útra. Izzadva és hevesen dobogó szívvel süllyedtem bele a homok színű bőrbe, miközben próbáltam rendezetten szedni a légzésem. Nem voltam jól. Az izzadságot facsarni lehetett volna a vörös ruhából. A hajam behullámosodott, ezért csapzottan tapadt a halántékomra.
