FREJA MEDWIN egész házasságát a túléléssel töltötte, hiszen düh problémákkal küzdő férje kiszámíthatatlan, és soha nem lehet tudni, hogy mikor telik be nála a pohár. Az ártatlan fiatal nő rettegésben él, de férje bántó karjai között elfogadta sorsát...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Még a hálószobát sem térképeztem fel, hiszen késő éjszaka kiülten a verandára, és egy vékony pokrócot a testemre tekerve, kamilla teát kortyoltam. Nem tudtam aludni, és ezt fokozta a nyugtalanság is. Több mint huszonnégy óra telt el Taylor eltűnése óta, de se a parti őrség, se a rendőrök nem bukkantak nyomra. Egész éjszaka próbáltam nyugodt maradni és megőrizni a reményt. Hinni akartam abban, hogy Taylor életben van és visszatalál hozzám. Tudtam, hogy lezuhant, a saját szememmel láttam, hogy teste a sötét tengerbe esik. És nem akartam arra gondolni, hogy beütötte a fejét és magával húzták a hullámok. Belehalnék, ha valami baj történne vele. Küzdöttem az eszem és a szívem ellen, hiszen ebben az esetben a reménykedés miatt is óriásit lehet zuhanni. Próbáltam várni, és türelemmel lenni. Csakhogy minden nap, minden órájában egyre kevésbé reménykedtem és nehezebb volt bízni abban, hogy rám talál.
A teraszon ülve a felkelő nap első sugarait néztem. Az elém táruló látvány leírhatatlan volt. A tenger bökött lépésről-lépésre bukott elő, a sárga korong. Saját színével beborította a szürke eget, majd beszinesítette a látókörömet. Bárcsak Taylor is velem lenne! Bárcsak együtt nézhetnénk a napfelkelte romantikus pillanatait. Szinte éreztem, hogy a sugarak cirógatják az arcomat. Telefon rezgésre kaptam fel a fejem, ezért megpillantottam a képernyőn Matilde nevét. Sóhajtva fogadtam a hívást, majd magamra húztam a fehér pokrócot. - Haló? - suttogtam.
- Freja! Van valami hír? - érdeklődött aggódva, hiszen ő is értesült a szörnyű hírről. A történtek óta szinte minden nap felhív és érdeklődik. Egy részt jól esett, de ezzel azt is elérte nálam, hogy eszembe jussanak a történtek, amik megint nem voltak rám jó hatással. A fejemet csóváltam.
- A parti őrség még mindig keresi. Owen is mindent megtesz, de eddig semmi hír - a pokróc szélét piszkáltam, közben nehezen felsóhajtottam. - Hogy vagy Addison? - kérdeztem szomorú mosollyal. Képzeltem, hogy érzi magát. Minden bizonnyal hiányzik neki az édesapja, és nem éri, miért lakik Matilde házában. Az elrablásom óta, Addisont magához vette Matilde, és megígérte Taylornak, hogy gondját viseli. Akkor természetesen mindenki átmeneti időszakra számított, viszont Taylor eltűnésével én magam sem tudtam, hogy mikor ér véget ez a pokol.
- Hiányzik neki az édesapja. A napokban sokat sírt, de sok süteményt csináltunk, ezért eltereltem a gondolatait - a hangja szomorú és kifejezetten halk volt. Erőltettem magamra egy mosolyt, de ez nem oldott meg semmit. Magamnak sem hazudhattam! Pokolian rossz volt a helyzet! A szerelmem eltűnt, Addison pedig apa nélkül maradt! Mégis mit kéne tennem? Hogy tehetném jóvá ezt az egészet? Szívem szerint vissza pörgetném az idő kerekét, teljesen a megismerkedésünk napjáig. Akkor talán elkerülhetném azt, ami a jövőben ránk várt.
- Jól teszed! Foglald le őt - hunyorogtam, majd szememre nyomtam a napszemüveget.
- És maga hogy van, Freja? - próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de helyét átvették a sűrű könnycseppek. Minden pillanatban sírásra görbült az ajkam, de próbáltam visszafogni magam.
