1. fejezet

2.3K 49 6
                                    


A szüleim között ültem a kanapén, közben egy öngyilkosoknak szóló fórumot nézegettem a telefonomon. Nem érdekelte őket. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ott vannak-e velem. Úgy csináltak, mintha ez is egy tökéletes este lenne, és a szokásos műsorokat néznénk, de inkább voltunk három ember három különböző világban. Ami mindünkben közös volt, hogy száztizenhét napja visszatartottuk a lélegzetünket.

Lebámultam a mobilomra. Valaki feltöltött egy képet, és megkérdezte, mit gondolunk. Mármint mi, öngyilkos jelöltek. A képre meredtem. Egy lány állt a háztető szélén ugrásra készen. Látványosan beírtam, mit gondolok, de a szüleim le sem vették a szemüket a tévéről. Azon tűnődtem, ha borotvapengével vagdosnám magam, feltűnne-e nekik.

Már épp elléptem volna a képtől, hogy megnézzem, pontosan hogyan kell megvágnom magam, amikor egy komment jelent meg az enyém alatt.

AngelofDeath: irigylem őt. Tudja, mit akar és hogyan.

BWrenn: nem, nem tudja.

Visszagörgettem a képre. Mi a fenéről beszél? Jobban megnéztem a lány környezetét. Azon az oldalon, ahol a mélység volt, kisütött a nap, míg a lány mögött, a biztonságban még mindig komor esőfelhők gyülekeztek.

AngelofDeath: határozottan kész van az ugrásra. Még a nap is azon az oldalon süt.

BWrenn: én az arcát nézem.

Kinagyítottam a képet, és ráfókuszáltam a lány arcára. Könnyek folytak a szeméből, de mosolygott.

AngelofDeath: megkönnyebbültnek tűnik. Ugrani akar!

BWrenn: szerintem te akarsz ugrani, de ez a kép nem az öngyilkosságról szól. Nézd meg a lábát. Visszalép a széléről. Mert meglátta a napot. Sír, mert majdnem megtette, és elmosolyodik, mert mégsem. Ezért könnyebbült meg.

AngelofDeath: vagy csak tudja, hogy így lesz a jobb. Végre vége! Honnan tudod, hogy hátralép? Léphet előre is.

BWrenn: talán igazad van.

Elégedetten felnéztem a telefonomból, de a szüleim még mindig zombimódban voltak. Visszaolvastam a beszélgetést, és rájöttem, hogy egy idióta vagyok. Írtam neki egy privát üzenetet.

AngelofDeath: de ne tedd meg, jó? Lehet, hogy én tévedek! Ne legyél öngyilkos, kérlek!

El sem hittem, hogy valakit arról győzködtem, egy kép azt üzeni, öljük meg magunkat, mert az jó érzés lenne. Nem tudtam semmit erről az emberről, de most megijedtem, hogy átbillentettem valakit. Az egész fórum tele volt fura alakokkal, akikről inkább nem kezdtem el gondolkodni, de mivel ő megszólított engem, így igazivá vált.

BWrenn: te tervezed megtenni?

AngelofDeath: nem!

BWrenn: hazug...

AngelofDeath: oké, néha. De nem ma és nem holnap. Van, hogy azt gondolom, ez túl sok, és már nem akarok többet elviselni, viszont valahonnét mindig találok erőt még egy napra. Mert honnan tudod, hogy egyszer nem lesz jobb? Szerinted lehet jobb?

BWrenn: talán. De nekem sem ez az a nap.

AngelofDeath: megígéred?

BWrenn: megígérem, Angyal.

AngelofDeath: köszönöm!

Nem írt többet, pedig vártam, hogy fog. Időközben véget ért a műsor.

– Ideje lefeküdni – mondta apa. Rám nézett, de nem nézett rám igazán. – Jó éjt, Rachel!

– Jó éjt, Rachel! – visszhangozta anya.

Apa rá igazán odafigyelt. Mellé lépett, és átfogta a derekát, így kísérte az emeletre vezető lépcső felé, otthagyva engem a kanapén. Elnéztem apa nagy, valahogy mégis görnyedt alakját, ahogy a sovány, erőtlen anyámat támogatja, és annyira összeszorult a szívem, hogy alig kaptam levegőt. Valaha számítottam nekik, de most már nem. Anya szinte már egyáltalán nem törődött semmivel, legfőképpen velem nem, apa viszont néha még próbált beszélgetni. Például a feketére festett hajamról, vagy a fekete körömlakkomról. Múlt héten megkérdezte, nem tudnék-e újra normális lenni. Mert az segítene anyán. Aztán a válaszom sem várva otthagyott. Másnap, amikor a fekete körömlakk nélkül jelentem meg, hozzám sem szólt, újra láthatatlan voltam a számára. Csak a munka és anya maradt neki. Rám már nem volt szüksége. Azt hiszem, látni sem bírt.

A telefonom még mindig az öngyilkos fórumon volt megnyitva. Miközben a friss, fekete lakkot birizgáltam a hüvelykujjamon azon tűnődtem, hogy látta-e valamelyikük, mit nézegetek, és ha igen, akkor gondolt-e arra, hogy sokkal jobb lenne, ha megtenném. A némaságuk vajon azt jelenti, támogatják az ötletet? A gondolat megrémített, egyszerűen szólnom kellett valakihez.

AngelofDeath: hazudtam. Nem azért, mert erős vagyok, hanem mert gyáva. Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy megöljem magam.

BWrenn: inkább elég bátor vagy ahhoz, hogy élj. Tényleg jöhetnek még jobb idők.

AngelofDeath: néha úgy érzem, hogy már elmúltak. Minden tökéletes volt, de már soha többé nem lesz az.

BWrenn: ismerős. Majdnem megöltem a testvérem. Én is majdnem meghaltam. Sokat gondolok rá, miért csak majdnem.

BWrenn hasonlított rám. Majdnem olyan volt, mint én. Utáltam, hogy remeg a kezem, miközben pötyögöm az üzenetem, de meg kellett mondanom neki.

AngelofDeath: én TÉNYLEG megöltem a testvéremet. Érted már, miért vagyok gyáva? Minden az én hibám.

BWrenn: sajnálom. Hogy történt?

AngelofDeath: autóbaleset. Nem figyeltem. Ő meghalt, én sértetlenül szálltam ki. Tizenegy éves volt. Josh-nak hívták.

Észre sem vettem, hogy bőgök, amíg a könnyeim le nem cseppentek a telefonom kijelzőjére. Minden leírt szó ezernyi képet villantott fel. Még most is emlékeztem minden részletre. Ahogy Josh-t szólongattam. Ahogy a mentősök kérdezgettek, aztán megjelent anya, és rázni kezdett. Az üvöltötte, mit tettem. Mit tettem Josh-sal?

Vártam, hogy BWrenn írjon nekem. Vártam az ítéletét, vagy hogy azt mondja, nem az én hibám volt. Mindkettőben volt már részem, de nem igazán számított, melyiket kapom. Semmin nem változtatott.

BWrenn: kössünk egy alkut, Angyal. Ígérd meg, hogy ez tényleg nem az a nap. Én is megígértem.

Letöröltem a könnyeimet. Ennyit meg tudtam tenni. Különben sem álltam még készen.

AngelofDeath: megegyeztünk. Nem ez az a nap.

BWrenn: írsz nekem holnap is? Csak, hogy tudjam, betartottad a szavad?

AngelofDeath: Lehet, hogy te nem tartod be a tiéd!

BWrenn: Ez ma már nem fog kiderülni. Holnap, Angyal! Jó éjszakát!

Zsebre vágtam a telefonom, és felmentem a szüleim után az emeletre. Lábujjhegyen haladtam el a szobájuk előtt, mert nem akartam, hogy tudják, hallom anya zokogását, és azt, ahogy apa vigasztalóan dörmög neki. Én is sokat sírtam, de nekem nem járt vigasztalás. Nem érdemeltem meg. A szobámba érve ruhástul ágyba bújtam, és a párnám alól előhúztam Josh kedvenc pólóját. Az arcomhoz szorítva aludtam el arról győzködve magam, hogy még érzem rajta az öcsém illatát.

Nem az a nap (befejezett)Where stories live. Discover now