Nem az a nap (befejezett)

Epilógus

– Végezetül – lendült bele Brad az érettségi búcsúbeszédébe. – Sosem tudhatjuk, mennyi időnk van hátra! Lehetnek hosszú évtizedek, vagy akár egyetlen nap, a lényeg, hogy merjünk élni! Nem úgy, ahogy mások akarják, hanem, ahogy mi akarjuk. Az élet egy nagy cirkusz tele mutatványossal. Ne álljunk be közéjük, legyünk mind porondmesterek! – kiáltotta, mire kitört az ováció.

– Íme az egyszeri és utánozhatatlan Bradley Wrenn – motyogtam, mire Emma lepisszegett.

Neki kellett volna mondania a búcsúbeszédet, kicsit igazságtalannak éreztem, hogy a diákok Bradet választották, de Emma nem bánta. Egyenes háttal, büszkén ült a talárjában, és várta, hogy szólítsák, és átvehesse a bizonyítványait. Természetesen mind kitűnő, meg sem lepett, hogy rögtön felvették a kiválasztott egyetemre, inkább azon csodálkoztam, hogy ő izgult emiatt.

Engem is felvettek, és bár a szüleim nem voltak felhőtlenül boldogok, hiszen nálam csak egyetlen egyetem jöhetett szóba, de végül kiegyeztek a választásommal. Szeptembertől pszichológiát fogok tanulni, és majd minden nap láthatom BWrennt, mert ő is be fog járni velem.

– Rachel Monroe – hallottam a nevem, mire gyorsan kisétáltam a pódiumra, és átvettem a saját kis tekercsemet. Nem gondoltam volna, de mély büszkeséggel töltött el a ceremónia, valahogy különlegesnek éreztem magam, pedig ugyanez történt rajtam kívül még egy csomó diákkal.

A tömeg tapsolni kezdett, olyan sok ember volt jelen, hogy nem találtam azokat, akiket kerestem. Addig nézelődtem, amíg az utánam következő Bill jó erősen meg nem lökött, aztán meg a taláromnál fogva visszarántott az egyensúlyomba.

– Mozogj már, te csiga! – gúnyolódott, mire feltűnésmentesen gyomorszájba könyököltem. Elégedettséggel töltött el az elakadó lélegzetének hangja.

Minden ellenkezése ellenére barátok lettünk a tanév során, és többször lógtunk együtt, mint azt kellemesnek vallotta. Ennek egyik oka volt, hogy ő is tagja lett annak az online közösségnek, amit azok számára hoztam létre, akiknek nincs kivel beszélgetniük a problémáikról. A kitalált felhasználónevek kellő anonimitást biztosítottak, hiszen úgy tűnt, a segítségre szorulók gyakran szívesebben beszéltek idegeneknek a problémáikról. Senki nem tudta biztosan kik a segítők, de rebesgették, hogy Bradley és Benedict Wrenn is köztük vannak, ez pedig valamiért még vonzóbb lett a regisztrálók számára. A legjobb az egészben, hogy a ballagásunk után sem szűnik meg a közösség, máris kiválasztottam néhány lelkiismeretes diákot, akik átveszik a posztunkat, és persze mi is visszajárhattunk, ha az időnk engedi.

Bill szerencsére nem tervezett bosszút, belém karolt, és vigyorogva integetett a családtagjainak, míg én továbbra sem találtam az enyémeket. Farzsebembe rejtett telefonom megrezzent, így kicsit ügyetlenül elővettem a talár alól, és a tenyerembe rejtettem a mobilt.

BWrenn: kicsit jobbra nézz, egészen hátul.

Vigyorogva néztem fel, és vadul kerestem őt a tekintetemmel, de túl sokan voltak, és mindenki a sajátjainak próbált jelezni. A mobil újra megrezzent.

BWrenn: még egy kicsit jobbra, a tömeg szélén, Angyal.

Végre megtaláltam. Valóban a tömeg szélén állt, kétoldalról Eva és Kevin fogták közre, gondolom, nem akarták, hogy valami lökdösődő áldozatává váljon. Mellettük a szüleim tapsoltak, és integettek, mire én csak felmutattam a bizonyítványt.

BWrenn: gratulálok! Nagyon jól áll ez a talár.

Addig ügyeskedtem, amíg feltűnés nélkül beillesztettem egy szívecskét a számára, de aztán muszáj volt elraknom a telefont, mert Bill megvetően a fülembe sziszegte, hogy nem igaz nem tudok megválni a mobiltól legalább ennyi időre.