Nem az a nap (befejezett)

13. fejezet

Eléggé biztos voltam benne, hogy BWrenn mégis Bradley, mert a napját érdekesnek titulálta, és bár nem akartam gyanúsan kérdezősködni, azt megmondta, hogy azért volt érdekes, mert valakivel beszélgetett egy kicsit. Aki csak én lehettem.

Másnap alig vártam, hogy felhangozzon Bradley dala. A rádióban Emma közölte mindenkivel az új szavazásos módszert, aztán a tegnapi lány hangja hallatszott.

– Ez pedig most szóljon Bradley Wrennek, hogy ez egy jó nap legyen az életében.

Felcsendült Michael Jackson You Are Not Alone-ja, és én vártam. Csak magamban mosolyogtam, amikor Michael arról énekel, hogyan ölelte a lányt, és miért kell elhinnie, hogy nincs egyedül. Őrült ötlet volt, de még a kelletlen biológiapartneremnél is megtörte a jeget.

– Szóval, gondolkodtál, mi legyen a témánk? – kérdeztem meg William Nerlandet, aki még csak nem is köszönt nekem. Mi voltunk az egyetlen pár, akik nem dugták össze a fejüket. Nekem megfelelt távolabbról is.

– Nem – felelte végül.

– Az baj, mert nem akarok megbukni, és főképp nem akarok egyedül dolgozni!

– Akkor találj ki valamit. Te akartál párban lenni!

– Mr. Anand akarta – hűltem el a mogorva arcát látva. Komolyan úgy tűnt, engem hibáztat. – Nem tudnád félretenni ezt az antiszociális baromságot, és legalább úgy tenni, mintha érdekelne? Csináljunk egy hangyafarmot?

– Nem vagyunk tizenegy évesek!

– Csináljunk egy leleplező videót a baktériumtenyészetekről a menzán és a sportolók tornaszerein?

– Csak ha azt akarod, hogy azok az izomagyak szétverjék a fejünket. – Meg mertem volna esküdni, hogy egy mosoly árnyéka suhan át az arcán.

– Tudom már, csináljunk egy videót arról, hogy milyen szánalmas a társadalom peremére szorulni teljesen önszántunkból. Majd felvesszük, ahogy bunkózunk meg a vállunk vonogatjuk, bárki bármit mond nekünk. Mit szólsz, William?

Erre már végre nem vont vállat, csak úgy nézett rám, mintha nagyon idegesíteném. Édesen rámosolyogtam, hogy ha már lúd, legyen kövér.

– Vagy – vágott vissza elfintorodva –, megvizsgálhatnánk két egyszerre elültetett, azonos fajtájú növény fejlődését. Minden nevelési körülmény ugyanaz lenne, kivéve, hogy az egyiket semmiféle hanghatás nem érné, a másiknak meg egy csomó nyálas, romantikus zenét nyomatnánk. Michael Jacksont meg ilyenek. Kiderülne, hogy az alacsonyabb életformáknál működik-e.

Touché! Valójában mindenki tudta, hogy én küldtem azt a számot BWrennek. Legalábbis a pletykásabbik többség, akik szerint hír volt, hogy az új lány Bradley Wrenn után fut.

– De most komolyan, mi ez veled meg az ellenségeskedéssel? – kérdeztem. – Nem kell barátoknak lennünk, csak csináljuk meg ezt a projektet.

– Utálok párban dolgozni – vágta rá. – Tavaly páratlanul voltunk, dolgozhattam egyedül.

Válaszul BWrenn számának dallamát kezdtem dúdolni, mire William ráborult az asztalára, mintha fárasztaná, hogy ilyen hülyék veszik körül, mint én.

– Nem mintha nekem öröm lenne veled dolgozni, kedves William, de...

– Bill, oké? Ne szólíts Williamnek!

– Oké – bólintottam. – Te nyugodtan szólíts Rachelnek.

Erre már nem válaszolt, úgyhogy csak sóhajtottam, és tovább agyaltam. Persze azon kellett volna, mi legyen a projekt, de csakis BWrennre tudtam gondolni.